Gondolatok innen és túlról
egy 2014 -2015 közötti levelezés részleteiből
„Én nem hiszem, hogy tüzet tudok hagyni az utódoknak,
őrzésre, de – valami belső parancsra,
amit nem tudok megmagyarázni magamnak,
legalábbis kielégítően nem – írok, ameddig élek.”
(Lelkes Miklós)
Lelkes Miklós
Amikor, csekély számú, elsősorban társadalomkritikai és a hit kérdését boncolgató témákat érintő verseimmel kimerészkedtem a nyilvánosság elé, botorkáltam az ismeretlenben, és keresni kezdtem a kapaszkodókat a „helyet”, a személyeket, akik írásaikkal, valamiért mélyebben megérintenek, mint más, akikben egy kicsit magamra ismerek. Így találtam rá, szinte egy időben Pődör György (akitől nagyon sok bátorítást kaptam) és M Laurens (Lőrincz Miklós) merész hangú alkotásai mellett a nemrég elhunyt szerzőtársunk, Lelkes Miklós, számomra élményt nyújtó verseire is.
Mindazt, ami engem is foglalkoztatott, megtaláltam a verseikben. A humor, a harag, a szomorúság, a derű, és a tanítás eszközeivel, nagy távlatokat nyitottak meg tartalom és forma tekintetében egyaránt olvasóik előtt. Az ember mindennapjai, közvetlen és távoli környezete, kapcsolatai, lelki, fizikális küzdelmei, történelmi távlatok, s a világ, a létezés misztériuma mind hálás témaként volt jelen költészetükben.
Sok év eltelte, és számos írás megszületése után sem mérem magam azon költők mércéjével, akik ezt hivatásuknak tekintik. Ez nem álszerénység, hiszen szeretem az írásaim, hogyne szeretném. Ami igazán fontos, talán mások is. Ha nem így lenne, akkor nem vennék többet tollat a kezembe. Tehát a fönti megállapítás, inkább egyfajta önfelmentés hiányosságaim alól. Mert elsősorban érzelmi alapon válogatok az alkotások között.
Így fordulhatott elő, hogy a fent említett, három kiváló ember, szerző, versíró és alkotó más-más hangon megszólaló látásmódja elindított azon a „lejtőn”, ami a Mit tud a Remény (Köszönet az őszöknek) című versem megírására sarkalt.
Természetesen mindhárom „múzsámnak” külön-külön is köszönetet mondtam, de itt most hadd idézzem fel Lelkes Miklósnak írt néhány soromat:
„Kedves Miklós (Lelkes)!
Verseid, szinte valamennyije egyszerűen versolvasói, költői csemege. Minden vonatkozásban – kiemelve a tartalmi üzenetet. A romantika, és az impresszionisták eszközeivel varázslatos képi világot teremtesz, ahol a légies keveredik a naturálissal, a valóság és a szimbólumok játszanak az álomszerűséggel. Az illúzió, megfejtendő asszociációk, hangulatfestés, színek és érzések mentén pedig vallasz önmagaddal és a környezeteddel vívódó belső világodról, küzdelmeidről, kilátástalanságról, régi idők emlék örömeiről, korok, korszakok, világok és az ember „fölfordulásairól”.
Állatverseid, meséid pedig, kedves és szomorú párhuzamokat is hurcolnak emberi világunkkal, esopusi tanulságos tanúságversek.”
Egy-egy vershez, és egyéb, főként a társadalom szerkezete, működése, s azon belül is az ember létezési lehetőségei témakörben megtisztelt gondolataival. Bár levelezésünk felfedte, hogy a világ dolgai tekintetében, nem vagyunk mindenben azonos véleményen, de egy rendkívül érzékeny lelket, széles látókörű elmét, embert ismertem meg (valamennyire) nem csak írásai, hanem levelezésünk személyes hangvételű, aztán oktató, s néhol kioktató tartalmából. Onnan, ahol ő állt, lehetett. Ahol pedig én álltam, semmi veszteni valóm nem volt. Ő maga is próbált eligazodni bonyolult emberi és társadalmi kapcsolatainkban. Nem volt egyedül a sem itt, sem ott nem megfelel állapottal. Több rangos irodalmi fórum vette föl, majd zárta ki sorai közül a rendszerváltás előtti és utáni időkben is. Igyekezett tanácsokat adni, viszonyítási pontokat kiszögelni nekem is. Voltak közös nevezőink, néha inspiratív vitáink, melyeken átsütött, hogy az, ami volt, amit tapasztalt, az bántotta, amit remélt, amire vágyott, úgy vélte, hogy az ő életében már nem fog bekövetkezni. S valljuk be, talán hiába is várta, mert a rossz, úgy egészíti ki a jót, mint a fény a sötétséget, és ezt nehéz elfogadni. Megérteni pedig még kevésbé lehet. Optimizmusra annyi okunk van, hogy ha akarjuk, ha nem, elődeinket követve, vagy nem követve, de csakis, e fenti tények ismeretében és elfogadásával lehet megpróbálni mégis boldognak (is) lenni földi életünkben.
Pár sor, idézve e levelekből, talán bepillantást ad rendkívül érdekes, sajátos gondolat- és érzésvilágába. Briliáns módon fölhasználja a költő sokszínű eszköztár lehetőségeit, és magával ragadó verseiben vall olvasóinak erről.
Anekdoták (Nikolits Árpádnak)
(…)
„Csak azt ne mondd: ÉN írjak anekdotát!
Tudod: költő található valót
elkerül, inkább képzeletből alkot –
formál a népnek el nem adhatót.
Igen! A költő Képzelet Lovagja,
s mint én is, egy Elképzelt Népnek ír
(így könnyebben jut ahová az író:
mit írt szép, ámde semmire sem ír!).
Mit tagadjuk? Petőfi is ilyen volt.
A Nagy Naiv. Vers-eszméje szabad?
Porondján mai hamis Márciusnak
rablétben szolgál hazug szavakat.
No és Ady? E véraranyos Vátesz?
Amit tanított – homályban maradt.
Ha kis pénzhez jut, költ e nép – de erkölcs?
Tál lencséért is elad igazat!”
Kedves Éva!
Örülök, hogy tetszett az Anekdoták (Nikolits Árpádnak) c. vers.
A régi emlékekről oly szép költőiséggel írsz hozzászólásodban, hogy látszik: Téged is nagyon megfog a múltba való visszalátogatás. Amit akkor, esetleg még gyermekként, tapasztaltunk, annak jelentősége gyakran igen nagy az ember későbbi évtizedeiben. Különös dolog egyébként, hogy valami láthatatlan (esetleg képzelt?) erő arra kényszerít bennünket (engem legalábbis mindenképpen), hogy azokra az eseményekre és személyekre is emlékezzem, amelyekre, illetve akikre nem is nagyon akarnék (de annál inkább eszembe jutnak!)…
…Az emlékezés nagyon érdekes dolog, és bár technikai (kémiai, fizikokémiai, biokémiai) alapjairól sok minden ismeretes már a tudósok előtt, azért, úgy érzem, e működés leglényegesebb részei még igen rejtélyesek, ismeretlenek…
Azt írod: „Szerencse? Szerencsétlenség? – nem vagyok egyik társadalmi rendszernek sem áldozata, sem élvezője. Ennek ellenére foganásom pillanatától végigkísérték életem a tragédiák. Nincs ebben semmi különös.”
…Nem csak a különöst keressük, kedves Éva, hanem az általánost, a tipikust, sőt, ha magunkat és a világot meg akarjuk érteni, akkor elsősorban azt! …
Azt írod: „Bocsáss meg, de magányos embernek érezlek, nem fizikailag, lélekben. Önként vállalt magány. A verseid pedig fantasztikusak. Talán előbbiből táplálkoznak. Tehetségem, időm szerint természetesen olvasni fogom őket.”
„Valóban magányosnak érzem magam lélekben (az pedig a fizikai állapotra is kihat). Miért ne érezném annak? Ez a társadalmi rend (a kapitalizmus) jelenleg szükségszerűen létező, de – lényegéből adódóan – tönkreteszi az emberek nagy többségét. Erkölcsileg is, és nekem ez fáj a legjobban. Már nem valószínű, hogy megérek egy jelentős javulást e téren. Verseim csak annyira jók vagy rosszak, amennyire tehetségemből és szorgalmamból lehetnek. Szívesebben írok a természetről, mint a társadalomról, de az egyéni és közösségi gondok oda is követnek. Írásaim valójában népszerűtlenek, de ez nem értékük vagy értéktelenségük mutatja elsősorban, hanem azt: érdekeket sértenek. Tréfás-komolyan hozzátehetem: minden látszat ellenére, olyan nagy költő sem áll ma sokkal jobban, mint József Attila. Miért?
Ez érdekes kérdés, nem tudsz elgondolkodni rajta anélkül, hogy ne elmélkedj előzőleg egy kicsit a társadalom felépítésén, bonyolultságán…
…Amint leveledből kivettem, élményeid alapján nálamnál sokkal többet tudsz a „földi poklokról”, de azért – mint verseimből kiérezted – én is sok mindent megláttam, látok, vagy megsejtek „elefántcsont tornyomból”, ahová az élet helyezett. Amit láttam és látok, az megdöbbentő és hihetetlen, de mégis tudom: igaz, múltból is, jelenből is. Kicsit (vagy nagyon?) úgy vagyok vele, mint Az ember tragédiája egyik jelenetében Ádám: bele szeretne avatkozni az álom menetébe, de ezt nem teheti.
…. Az világos számomra, hogy történelmi mértékkel a világ, kedvező irányban fejlődik (Petőfi is észrevette, sőt, szép költői hasonlattal is kifejezte), de – a hosszútávon jelentkező fejlődés mellett – a mostani világra… rossz ránéznie annak, aki becsületesen gondolkodik. Én nem hiszem, hogy tüzet tudok hagyni az utódoknak, őrzésre, de – valami belső parancsra, amit nem tudok megmagyarázni magamnak, legalábbis kielégítően nem – írok, ameddig élek…
… Leveled egyáltalán nem vettem tolakodásnak – miért ne írhatnál meg nekem bármit, amiről úgy gondolod, hogy igaz?
Bizony, nem vall igazságot keresőre, ha valaki nem hallgatja meg (olvassa el) a neki küldött véleményt, bármilyen világnézeti, ideológiai, társadalmi, politikai, vagy akár ezekkel összefüggő erkölcsi témakörben íródott is. Nyilván Te sem gondolod, hogy az utóbbi rám jellemző lenne.
Leveledre azonban, azért válaszolok később, mert ezek a témakörök gyakran bonyolult kérdéseket vetnek fel, amelyekre nem szeretem elsietni a választ. Előbb elolvasom a Költő, ne jajong! című versed… Utána kicsit tűnődöm leveled tartalmán…
…Örülök, hogy tetszett a Manók (Nikolits Árpádnak) c. vers. A nép elbukott ugyan, de nem véglegesen, és nem tudom, hogy mikor fog felállni, csak azt: én már nem fogom megérni. A versben, Isten misztikus jelkép: maga a „szívbéli táj, a Szépség Szerelmese”.
„Arra gondolok: fénnyel átszőtt árnyat
az életemben hányszor láttam én,
s hányszor mozgott belőle bűvös minta
kertek és rétek varázsszőnyegén!
Fűszál zászlókkal manók elfutottak…
Ezen talán mosolyogsz, meglehet,
de hiszen látod, mi furcsán valóság:
az is él, hat, ami csak képzelet,
s tovább-úton könnyű rájönni arra –
rossz képzeletnek ártó sorsa van,
s bár nevetséges, s nincs anyag-alakja,
gyakran teremt népet, boldogtalant…”
A világ jobbul című verse mindent elmond. „Körültekintően” számba vesz mindent és mindenkit. Nagyszerű és okulásra, tanulásra szánnám, adnám a talán még pislákoló lelkeknek, elméknek.
Csodaszép. Észt veszejtően fájdalmas, szomorú tényekről, tragédiákról, kilátástalan sorsokról ír, indulat nélkül, reményt megcsillogtató szándékkal, nagyon hatásos költői képekkel.
„A világ jobbul. Ha múlt távlatokra
visszatekintesz, a reményt belopja
lelkedbe ez, mégis, e rossz jelenben
könnycsepp siet, szakadék-csendre cseppen,
majd vér kiált, a szív fájdalmát dobja
közönyben úszó arany csillagokra,
s ember-gépekben felhorkan az állat
ösztöne. Hol a Teremtő Varázslat?…”
….
Abban, hogy a világ halad előre, teljesen igazad van, többek között A világ jobbul c. versemben én is megírtam. Persze, ezt történelmi mértékkel teszi, nem egyéni életek mértékével (bár egy egyén életére akár több lényeges időszak is eshet ebből). E tekintetben optimizmusod teljesen osztom.
Más kérdés viszont, hogy elégedett-e valaki azzal az időperiódussal, amelyben élt és él?
Ha Te elégedett vagy, az nagyon jó érzés lehet, de még az is, ha többé-kevésbé az vagy.
A költő (vagy pontosabban egy bizonyos emberfajta) azonban egyszerre messze lát, és ugyanakkor költői képzelete jobbnak mutatja a közelit, az őt körülvevőt, mint amilyen az valójában. A költői képzelet értékes, de nem valóság. Gyakran segít mélyebben megismerni a valóságot, máskor viszont jobbnak mutatja azt, mint az valójában.
Az ilyen „elefántcsont toronyban” élő ember megbűnhődhet jóindulatáért – de még akkor sem tudja: ha másként élt volna, akkor nem bűnhődne-e még jobban, mert a lélek nagyon bonyolult dolog (egyelőre legalábbis). Az ilyen ember, bizonyos értelemben nem életrevaló, mert nem tud becstelenné válni, ha „érdeke” úgy kívánja. Miért nem tud? Ez rejtély számomra, de már nem fogom megtudni az okát.
Így tulajdonképpen egyszerre van igazad – és nincsen.
No és nekem is egyszerre van igazam – és nincsen.
Hát ez nagyon zavaros filozofálásnak tűnik, de mégsem az, vagy legalábbis nem teljesen az…
Kedves Éva!
Örülök, hogy Neked tetszett A világ jobbul c. vers.
Jól érted a vers mondanivalóját, és azt is látod: nem dicsőségvágyból írtam. Nagy szamár volnék, ha utóbbi miatt írtam volna, hiszen ilyen versek nem kedveltek, csak nagyon-nagyon keveseknél – de én nem fogok másfajta verseket írni.
Miért nem? Kicsit nevetséges, kicsit hihetetlen dolog miatt: azt, hogy mit írjak, nem én mondom meg, hanem valami belső parancs utasít rá. Nem tudok e parancsról, parancsolóról többet, nem akarom misztikus ködbe burkolni, nyilván ennek is megvannak a teljesen érthető, racionális okai. Számomra azonban rejtélyes, mint ahogyan nekem a lélek fogalma is az. (Utóbbiról sokat olvastam, de titkai megmaradtak, nyilván nem csak nekem, de én nem szégyellem bevallani a „Nem tudom”-ot).
2014 11 14
(folytatjuk)
Hozzászólások