Nem tudtam, hogy itt lesz.
Eleinte csak figyeltem, lestem minden mozdulatát. A megjelenése fogott meg, és a személyisége vonzott magához. Mint egy friss szellő, olyan lágyan vitt felé egy nálam hatalmasabb erő, hogy végül hatalmas forgószél törjön elő, amikor először átölel.
Szerelem!!! Tudtam, hogy nem szabad belebonyolódnom. El fog hagyni – hasított belém. El fog hagyni. Miért is ne tenné? Eddig mindenki megjátszotta, pont ő hagyná ki?
Eddig kihagyta, itt alszik mellettem. Érzem, hogy szeret. Velem marad, ha rajta múlik.
– Visszamész?
– Soha többet.
– Nem akarok egy pap házvezetőnője lenni!
– Nem leszel az. Kiléptem. Otthagytam, te is tudod.
– Tudom, de…
– Nincs semmi de. Soha többet nem megyek vissza. Az a múltam, ami lassan kikopik az emberek emlékezetéből, és remélem, a tiedből is ki fog. Végre újra kezdhetek mindent veled, ha engeded.
– Szeretlek.
– Én is téged, te bolond.
Furcsa volt végigmenni vele az utcán, fényes nappal. Bele sem mertem gondolni abba, hogy mi járhat az emberek fejében, főleg az öregasszonyokéban.
„Ahogy mellettem ültél
Ma, a templomban…
Tudtam, hogy bánt.
Talán az is, hogy velem vagy.
Még áldozni sem mentél ki.
Bűnös lettél, mint én.
De te nem bánod.
Amikor a karjaid közt ébredek,
Én vagyok a legboldogabb nő
A Világon,
S mégis, a templomban
Úgy érzem Isten elvesz tőlem.
Talán nem is vagy az enyém,
Mert még mindig hozzá tartozol?
De érzem, hogy Isten ajándéka,
Hogy átölelhetlek.”
Miért pont ő az igazi? A barátnőm sem értette…
– Ne bonyolódj bele! Visszamegy! Most nyaral egy kicsit, élvezi az életet veled, és itthagy, mint egy partra vetett halat.
– Nem megy…
Lilla néha túl egyenes, és kemény, de általában igaza van. Reméltem, hogy most nem lesz.
– Ma későn érek vissza, tudnál helyettesíteni a templomban? Csak egy mise, semmi több.
– De…
– Ezt igazán megteheted. Senki sem tudja meg, hogy egy volt római pap celebrálta. Egy utolsó…
– Jó, helyettesítelek.
Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek.
– Ugye eljössz? Nekem sokat jelentene, ha meghallgatnál.
– Eszem ágában sincs asszisztálni ehhez! Hogy képzeled! Megáll az eszem!
– Jó, tudom…
– Te nem tudsz semmit! Fogalmad sincs semmiről. Menj vissza az átkozott templomodba, és élj boldogan a reverendáddal!
– Várj!
„A valóságot csak álmodni lehet.
A félelem sohasem múlik.
Elveszítelek.
Akárhányszor elengeded a kezem,
Elveszítelek…
Mindörökké.
A szeretőd legyek?
Szeretlek annyira,
De én egy egész embert szeretek,
Nem egy felet,
Aki csak félig adja nekem magát.
És örökké rettegnem kell,
Hogy többé nem ölel át.
A szeretőd legyek?
Soha!”
– Ha akarod, most megkérem a kezed. Szeretlek! Nem érted? Nem érdekel az egész. Csak veled lehetek boldog. Gyere hozzám!
– Majd meglátjuk, még a Nap sem ment le. Jó az idő nem gondolod?
– Igazán, tegnap finom volt a leves. De én nem ezt kérdeztem.
– Bocs, feledékeny vagyok.
– Jó, majd válaszolsz rá, ahogy akarod.
Véletlenül találkoztunk, a sors vezérelt minket ugyanarra a helyre. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam: meg fogjuk határozni egymás jövőjét. Ő a társam, a szerelmem, az őrangyalom, a mindenem, és remélem, hogy évek múlva a családom is lesz egyben. De most még nem lehet az.
Hozzászólások