Elmúlt ismét egy év
s nem írok már
nem írok már…
Mennek az évek, a bús komor napok,
S nem tartok sehol.
Mihez kezdek egy kartondobozzal?
Olyan jól érzem magam
A karjaidba
Ölelkezve.
Parttalan éjeken, utcák forgatagában emberek tömege árad felém. Bambán bámulok a sötétbe, és szédülök az arcoktól. Mintha kárhozott lenne mindenki. Szörnyű arcok, iszonyatosabb szemek: sárga, lila, piros. Hol vagyok? Valahol, ahol a szex, a drog, és a mámor ural mindent, és én mégis jól érzem magam.
Halk hang suhogásában érte a halál,
Ártatlan lelkem.
Aprópénzre váltottam életem,
Zárkózottság.
Magány.
Sötétség.
Ágy. És te. Én.
Nyári csillagok úsztak a Holdfényben.
Vagy a mi boldogságunkban.
Egy szokványos reggel helyett,
Melletted ébredtem,
Pihe-puha ölelésbe takarózva,
Vad dúlásban,
Veszekedésben
Ostorcsapásként
Halk sötétben
Lágy szellőben
Csendes őszben
Faltól falig
Falnál falból,
Nekiütközöl.
Kénytelen kelletlen leült mellém,
S nem szólt semmit.
Mint két IDEGEN, olyanok voltunk.
Tánc az esőben,
Ének a napsütésben.
Szerelem a szikla szélén.
Az ember,
Furcsa lény.
Nem szeret,
Minden szép, csendes,
Idilli.
Körülleng a kedves gyengédség.
