A nyolcvanas évek második felében jártam egyetemre. Akkor az volt a szokás, hogy az egyetemistáknak is ki kellett venniük a részüket a szocializmus építésében, nemcsak fűtött termekben üldögélni naphosszat az állam pénzén, és bárgyún bámulni a zöld táblát. Néhányan úgy gondolták, hogy a szocialista munkamorál elsajátításának leghatékonyabb módja, ha a diákokat elviszik kéthetes táborokba, ahol majd megtanulják, hogy ez a rendszer a kétkezi munkásokra, nem az értelmiségre épül. Nekünk az almaszedés jutott kora ősszel, még alig kezdődött el az oktatás. Ugyanis az alma ilyenkor érik.
Egyénileg leutaztunk Kecskemétre, ott már vártak ránk a tsz buszai. Toporogtunk az állomáson, vártuk, hogy a társaság összeverődjék. Elsőéves voltam, azokon a fiúkon kívül, akikkel együtt védtük a hazát, alig ismertem valakit. Ráadásul kiderült, hogy a második évfolyam is velünk tart, voltunk vagy kétszázan. Érdeklődve fürkésztem az ismeretlen arcokat, végül sikerült felfedeznem a barátomat, akivel egy szobában laktunk a kollégiumban. Czinegét, cz-vel. Együtt folytattuk tovább a fürkészést, lassanként kezdtek előkerülni az ismerősök. Végül megteltek a buszok és elindultunk az almafák irányába.
Elkvártélyoztak minket, szigorúan külön a lányokat és fiúkat. Vacsora után a szállásépületek közötti nagy téren gyülekezett a társaság csoportokba verődve. Volt, aki gitározott néhány köré sereglőnek, voltak, akik beszélgettek, voltak, akik iszogattak. Idegenül mustrálgattuk egymást továbbra is. Mi, fiúk, leginkább a lányokat. Ekkor pillantottam meg azokat az őzbarna, mosolygós szemeket a távolban. Egyenesen rám néztek. Nem is rám, inkább belém. Azonnal elkaptam a tekintetemet, és mire visszanéztem, a szempár tulajdonosa már elmélyülten beszélgetett a mellette ülő lánnyal. Ők is kettesben voltak, elhúzódva a többiektől, mint mi Czinegével. Oldalba böktem a barátomat, és egy biccentéssel jeleztem, hogy hova érdemes összpontosítani. Mindkét lány ránk pillantott, majd elnevették magukat, és folytatták az eszmecserét.
– Nekem a szőke tetszik – közöltem villámgyorsan, nehogy rosszul jöjjek ki az osztozkodásból.
– Akkor jó, mert nekem a barna. Odamegyünk hozzájuk? – tette föl barátom az egyetlen logikus kérdést, bár nem túl meggyőzően.
– Ne hülyéskedj, azt sem tudjuk, hogy kicsodák. Gyere! Megkeressük az egyik gimnáziumi évfolyamtársamat, itt kell lennie valahol. Ő biztos ismeri őket, már másodéves.
Több, mint negyedórát tartott, mire Gábor előkerült. Kitörő lelkesedéssel üdvözöltem, szerencsére megismert. Sosem voltunk barátok, még az is lehet, hogy egyetlen szót sem váltottunk a négy gimnáziumi év alatt, de azért tudta, hogy ki vagyok. Annak dacára, hogy a katonaság miatt kénytelen voltam megválni vállig érő sörényemtől. Értetlenül nézett rám, mikor a vállát átölelve megpróbáltam olyan pozícióba vonszolni, ahonnan szabad rálátás nyílt a két lányra.
– Te! Hogy hívják azt az édes kis csajt? – mutattam újdonsült szívszerelmem felé.
– Azt a szőkét? A kisildi. Nagy A-val.
– Van pasija?
– Szerinted úgy néz ki, mint akinek nincs? Egyébként nem tudom, most jött át a főiskoláról, még új itt. Annyit azért mondhatok, hogy nem a te kalibered. Felejtsd el!
Mi az, hogy nem az én kaliberem? Morfondíroztam sértődötten, miközben már Czinege karja pihent Gábor vállán. Hát csóró vagyok én? Vagy madáríjesztő? Vidéki suttyó? Na jó. Gazdag épp nem vagyok, talán még egy Alain Delon sem, de azért azok a szemek mégis engem néztek. Ez jelent valamit.
– Támadásba lendülünk! – közöltem a barátommal ellentmondást nem tűrő hangon, miután Gábor nagynehezen kibontakozott az öleléséből, és fejcsóválva visszaindult az övéi körébe. – Megiszunk egy sört, és kidolgozzuk a stratégiát!
A fiúszállás folyosójának hűtőjéből kivettünk két sört, majd visszaültünk eredeti megfigyelő állomásunkra. A két lány hűlt helyét tanulmányoztuk olyan vizsla tekintettel, mintha még mindig ott ülnének. Én arra gondoltam, hogy nyilván elmentek megérdeklődni, hogy ki lehet az a baromi jó két pasi, és rögtön megérkeznek. Talán még két sör is lesz a kezükben, bár ebben már nem voltam olyan biztos. Sokáig ültünk ott. Mivel én vállaltam az őr szerepét, Czinege hozta a söröket. Aztán aludni indultunk.
Teltek-múltak a napok, nem történt semmi érdemleges. A stratégia valahogy nem akart alakot ölteni. Czinege az azonnali lerohanás mellett kardoskodott, bár hogy hogyan csináljuk, arról a leghalványabb elképzelése sem volt. Nekem sem. Én mindig a kivárásos taktika híve voltam. Majd csak történik valami. Azt persze nem árultam el Czinegének, hogy ez a módszer nem működik. Még egy lány sem jött oda hozzám, hogy bocsika, de tetszel nekem. Valahogyan fel kellene pörgetni az eseményeket, mert még a végén kiszeretnek belőlünk. Ebben egyetértettünk.
Aztán egy nap végül ránk mosolygott a szerencse. Vagy a balszerencse, ahogy vesszük. Aznap estére két programot szerveztek a másodévesek. A fiúszállás nagytermében diszkó, az étkezőben filmvetítés. Engem az utóbbi érdekelt volna, mert azt rebesgették, hogy valami Rolling Stones koncertfilm lesz, bár biztosat senki sem tudott. Nagy volt a titkolózás a szervezők részéről. Mindenesetre két sörrel felfegyverkezve időben elfoglaltuk megfigyelőpozíciónkat, ahonnan mindkét helyszín bejáratára rálátásunk nyílt, és vártuk, hogy a két lány végre felbukkanjon.
*
– Figyeld meg, hogy a diszkóba mennek és akkor nyert ügyünk van – mondja Czinege.
– Már miért lenne nyert ügyünk?
– Utánuk megyünk, odalépünk hozzájuk, bemutatkozunk, esetleg kezet csókolunk nekik.
– Ez már eddig katasztrófa. Visítva fognak menekülni.
– Akkor nem mutatkozunk be. Szabad? Ennyit kell csak kinyögni, és a beszélgetésnek máris vége. Jöhet a tánc. Már ha akarnak velünk táncolni.
– Ezerszer mondtam már, hogy nem tudok táncolni. Még a gondolatától is irtózom. Nekem olyan, mintha megvadult gorillák ráznák a nem létező ketrec rácsát. A legtöbben nem is a zene ritmusára. Tiszta röhej.
– Akarod azt a lányt, vagy nem? Ha igen, akkor ennyi áldozatot igazán hozhatsz. Mindig csak engem figyelj és utánozz!
Nem mondom Czinegének, de hasonlatomat épp az ő tánctudására alapozom. Egyszer láttam a koleszban, hogyan táncol. Nem mert senkit felkérni, egyszerűen csatlakozott különböző párokhoz, csoportokhoz, aztán ha kinézték onnan, akkor odébbvonaglott egy házzal.
– Ott jönnek – zökkentett ki Czinege a gondolataimból. – Már ki is szúrtak maguknak.
Valóban. Vigyorogva masíroznak el előttünk néhány lépés távolságra, időnként vetnek ránk egy pillantást, valamit súgnak egymásnak, majd eltűnnek a fiúszállás bejárati ajtaja mögött.
– Na, mit mondtam?
– Lehet, hogy csak terepszemlét tartanak. Várjunk egy kicsit! Még a zenét sem kezdték el. Ne felejtsd, ha nincs ordító zene, akkor beszélgetni kell!
Czinege egy hátbavágással jelzi, hogy igazam van. Én meg közben azon gondolkodom, hogy neki van igaza. Legalábbis ebben a diszkó dologban. Sokkal nagyobb gáz, ha valaki nem tud két értelmes mondatot kinyögni, annál, minthogy a teremtő esetleg falábakkal verte meg. Iszogatjuk a sört szótlanul, úgy érzem, hogy neki is kezd elmenni az önbizalma. Már dübörög a zene a nyitott ablakokon keresztül, a sörünk is kezd elfogyni. Döntő lépésre szánom el magam.
– Én elugrok pössenteni, megvársz itt, aztán bemegyünk.
– Dehogy várlak, nekem is kell.
– Megvársz, mert te leszel az őr! Figyeled, nehogy meglépjenek! Majd ha visszajöttem, akkor mehetsz te is, és én őrködöm tovább.
Elindulok a bejárati ajtó irányába, Czinege visszaül. Az előtérben egy lélek sincs, csak egy magányos pad árválkodik az egyik fal mellett. A jobboldali folyosó a nagyteremhez vezet, onnan üvölt a zene. A folyosó is üres. Balra kanyarodom, a wc-k felé. Visszafelé a folyosón megpróbálkozom néhány tánclépéssel bemelegítésként. Kár volt. Egyre jobban meg vagyok róla győződve, hogy nem fog menni a dolog. Hagyni kellene az egészet a csudába, majd lesz még ennél jobb alkalom is. Épp azon rágódom, hogy hogyan adjam be ezt Czinegének, mikor földbe gyökerezik a lábam.
Az előtérben, a padon ott ül A kisildi. Egyedül. A földet bámulja, nem néz rám. Átvillan az agyamon, hogy észrevétlenül elslisszolok mellette, de nem marad időm a terv részleteinek kidolgozására, mert már guggolok előtte és az arcát nézem. Arra sincs időm, hogy kitaláljak valami értelmes mondatot, már hallom is magamat.
– Hát te miért szomorkodsz itt egymagadban?
– Nem szomorkodok. – Végre rám néz, bár csak egy pillanatra.
– Állítólag lesz valami Rolling Stones film a kajáldában. Érdekel?
Megvonja a vállát, de azért feláll és lesütött szemmel elindul az ajtó felé. Követem. Eddig megvolnánk, de hogyan tovább? Kezdek bepánikolni. Ja, persze. Az ajtó. Egy hirtelen mozdulattal megkerülöm, majdnem sikerül fellöknöm, és tolni kezdem előtte az ajtót. A fene egye meg. Nem nyílik.
– Befelé – mondja halkan. A szemem sarkából úgy látom, mintha halványan elmosolyodna.
– Bocs. – Csak ennyi jut eszembe, de az ajtó végre feltárul.
A kisildi kilép. Mögüle látom, hogy Czinege épp a sörösüveget emeli a szájához. Mikor engem is meglát, félúton megáll a kezében az üveg, de így is sikerül nyakon öntenie magát. Feltett hüvelykujjal jelzem, hogy sínen vagyok, majd felveszem a lépést újdonsült barátnőmmel. Szótlanul ballagunk egymás mellett, az étterem legalább száz méterre van. Iszonyú messzinek tűnik, mondani kellene valamit. Egyre jobban zavar a csend. Ekkor mentőötletem támad. Nem kellenek ide szavak. A keze után nyúlok. Alig érek hozzá, elkapja a kezét és megszaporázza a lépteit. Ügetek utána, alig bírom tartani vele a lépést. Az étterem bejáratához vezető lépcső előtt hirtelen megáll, és alaposan körülnéz. Értetlenül állok mellette. Vannak ott vagy huszan. Megállapodik a tekintete egy magányosan cigarettázó langalétán, aki közvetlenül a bejárat mellett áll.
– Itt várj! Megkérdezem. – Ennyit mond, elindul a lépcsőn fölfelé, és odamegy az égimeszelőhöz.
Várok. Mi mást tehetnék? Nézem őket. A lány nekem háttal áll, hosszasan magyaráz valamit. A majd két fejjel magasabb nyakigláb szemben velem, időnként rám néz. Idegesít, ahogy bámul, ezért hátat fordítok, és rákönyöklök a lépcsőpárkányra. Pont oda, ahol egy tized másodperccel korábban még egy cserepes virág trónolt. Oldalra pillantok, és mintha megállt volna az idő, látom, hogy a cserép lassan, szinte lebegve közelít a betonjárda felé. Fülsiketítő csattanásra térek magamhoz.
Mindenki engem néz, bár csak néhány másodpercig. Utána folytatják a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. A kisildi meg sem fordul, csak a góliát bámul továbbra is vigyorogva, és közben magyaráz. Érzem, hogy teljesen elpirultam. Zavartan kezdem összeszedni a törött cserepeket a földről. Az egyik hegyes darab beleáll a jobb mutatóujjamba, alig bírom kipiszkálni. Sűrű csöppekben megindul a vérem, elkezdem az ujjamat szopni. Odasandítok, annak a lajtorjának egyre jobb kedve van. A kisildi továbbra is háttal áll, épp a fejét csóválja, de mintha ő is rázkódna a nevetéstől. Ezek rajtam röhögnek, esik le végre a tantusz.
Megpróbálom előbányászni a zsebkendőmet, hogy ne kelljen tovább szopni az ujjamat. Aprócska probléma, hogy szűk farmerban vagyok és a bal kezemmel kellene kihúzni a jobb nadrágzsebemből. A zsebkendő sarka már a kezemben van, de hiába ráncigálom, az istennek sem akar kijönni. Küzdök vele egy darabig, aztán feladom. Mire a jobb kezemmel végül sikerül előhalásznom, már a nadrágomon és az ingemen is vérfoltok virítanak. Egyre idegesebb vagyok. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? És miért épp most? A fene egye meg. Átsuhan rajtam, hogy itt hagyom az egészet, és visszamegyek Czinegéhez sörözni. Különben is. Miért nem jön már? Legalább egy negyedórája itt szobrozok. Ha még öt percig itt kell állnom, talán még a villám is belém csap. Az lenne az igazán égő.
Előveszek egy cigarettát az ingem fölső zsebéből, és a számba illesztem. A biztonság kedvéért lepillantok, hogy nem a füstszűrős vége áll-e kifelé. Ma minden megtörténhet. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem leselkedik rám újabb veszély, megpróbálom meggyújtani a gyufával. Az első három szál meg sem gyullad, csak elfüstöl. Persze. Nem tudom rendesen megfogni a mutatóujjamon lévő méretes kötés miatt. Bal kézzel próbálkozom, de az meg suta. Egymás után hajigálom el a gyufaszálakat, mikor az utolsó is elfogyott, idegesen földhöz vágom az üres dobozt. Leülök a lépcsőre. Megpróbálom visszatenni a cigarettát a dobozba. Már meg sem lepődöm, hogy eltörik. Azt is földhöz vágom és lehajtom a fejem keresztbe tett karjaimra. Könyörülj meg már rajtam, és mondd meg, hogy mi a fene folyik itt!
Lecsukom a szemem, csak hangfoszlányokat hallok. Halk beszélgetést több felől, de a szavakat nem tudom kivenni. Nem is érdekel. Meg akarok halni. Elszúrtam. Már megint. Léptek közelítenek felém. Tudom, hogy ő az. Felállok, és ránézek.
– Nem lesz.
Csak ennyit mond, és már nyargalunk is visszafelé. Czinege tátott szájjal bámul, úgy tűnhet számára, hogy félőrülten próbálom utolérni A kisildit, aki rémülten menekül. Lehet benne valami. Czinege feláll, talán a lány védelmére akar sietni. Lefogni, pofán csapni. Ám a lány a lépcső előtt megtorpan, szembe fordul velem, és csak néz. A tekintete is mintha megváltozott volna. Most meleg, hívogató, kacér. Az isten sem ismeri itt ki magát.
– Te! Én nem szeretek táncolni. – Ennyit tudok kinyögni.
Megvonja a vállát, és bemegy az ajtón. Leülök Czinege mellé a padra, kiveszem kezéből a sörösüveget. Nem bírta a feszült várakozást, újat hozott. Persze csak magának, azt hitte, hogy programom van. Hát nincs, kedves barátom. Hallgatunk egy jó darabig, ketten iszogatjuk a sört.
– Megharapott? – mutat Czinege a bekötött ujjamra.
– Fenéket. Az jó lett volna. Te, hozz még két sört! Én nem bírok bemenni oda.
Miután visszajött, részletesen elmesélem, hogy mi történt. Egyszer sem szól közbe, csak hümmög, csóválja a fejét, néha a térdére csap. De legalább nem röhög ki. Igazi barát. Együttérez velem.
– Te isten barma! Címeres hatökör! Kapitális vadmarha! – Ennyi a kommentárja. – Holnap jóvá teszed, vagy nem állok veled szóba többé ebben az életben.
– Nem lehet ezt jóvá tenni.
– Mindent lehet. Majd kitalálunk valamit. Addig is, megnézzük azt a Rolling Stones filmet.
– Nem lesz, mondtam már.
– Dehogynem. Gyere!
*
Másnap reggel hosszasan kotorászok a nem túl gazdag ruhatáramban. A véres nadrágot kénytelen voltam felvenni, mert nincs másik. Végül a hawaii ingem mellett döntök, mert az majdnem térdig ér és eltakarja a vérfoltokat a nadrágomon. Belenézek a tükörbe. Utálom ezt az inget. Kár volt megvenni. Úgy nézek ki benne, mint egy homokos. Czinege felé fordulok, hogy kész van-e már. Földbe gyökerezik a lábam. Néhány órán belül már másodszor. Vigyorogva néz rám a hawaii ingjében. Ugyanolyan, mint az enyém. Nem hagyott békén egész addig, amíg el nem árultam neki, hogy hol vettem.
– Veszed le azonnal! Megegyeztünk, hogy egyszerre nem hordjuk. Úgy nézünk ki, mint az elmeroggyant kétpetéjű ikrek.
Fenyegetően megindulok felé. Czinege látja, hogy nem viccelek. Ideges vagyok, érti ő. Ma lesz a nagy nap. Oda kell mennem A kisildihez. Nagy A-val. És bocsánatot kérni, különben Czinege, Cz-vel, többet nem áll velem szóba. Eddig van kész a terv. Hogy hogyan csinálom, Czinege rám bízta. Igazi barát. Másik inget vesz, mert megfenyegetem, hogy nem állok vele szóba többet. Ez hatott, mert így a bocsánatkérésnek sincs már jelentősége és nyugodtan koncentrálhatok az almaszedésre.
Elindulunk az utolsó buszhoz. Mindig ezzel megyünk, mert a lányok is lassan készülnek el. Ráadásul ez nem szokott megtelni, mert aki hamarabb indul, az hamarabb jöhet vissza. Több lehetőség van a taktikázásra az ülőhelyek kiválasztása szempontjából. Ha összejön, akkor a mögöttük lévő sorba ülünk és fennhangon dicsekszünk egymásnak nem létező hódításainkkal. Czinege szerint ez olyan macsós, a lányok döglenek a magabiztos pasikért. Szerintem marhaság, de egész bele tudom élni magam, hogy milyen jó lett volna, ha valóban úgy történik, ahogy Czinegének mesélem. Nagy dumás vagyok, bár ez lányok jelenlétében nemigen szembeötlő.
A buszok negyedóránként indulnak egyébként, még van majdnem tíz percünk. Útközben felvesszük a papírzacskókba kikészített reggelicsomagot, ugyanis a szocialista embertípus a munkahelyén reggelizik, munkakezdés után. Ennyit legalább megtanultunk. Gyülekeznek a népek, de a két lány sehol. Óvatosan körbeszaglászok, hogy nem ülnek-e már fönt. Semmi.
– Mennyi idő van még? – kérdezi Czinege.
– Nyolc perc. Még nem jöttek.
– Beugrok pisilni. Őrködj!
Őrködök. Továbbra is semmi. Lehet, hogy már elmentek? Nem lennék meglepve a tegnapiak után. Nézem a barakkokból szállingózó embereket, a két lánynak híre-hamva sincs. Ismét földbe gyökerezik a lábam. Czinege jön vissza a hawaii ingben. Hát én ezt megölöm! Mindennek a tetejébe vigyorog, mint a fakutya.
– Meglátod, bejön – kiabálja már messziről, mert látja, hogy továbbra sem veszem a lapot.
Ám tettlegességre nem marad idő, a két lány kilép a lányszállás ajtaján. Úgy döntök, hogy megkegyelmezek ez egyszer Czinegének. Nincs más választásom, cselekedni kell.
– Gyere! – ragadom meg a karját. – Taktikát változtatunk. Nekünk kell először fölszálllni.
A hawaii ingjében virító kollégát valósággal fölrángatom a buszra. Olyan helyet keresek, ahol üres a mellette lévő sor. Czinegét betaszigálom az ablak mellé, a folyosóhoz ülök. Egy roppant szemüveges, güznye fiú le akar ülni a mellettünk lévő sorba, de kicsit udvariatlanul meggyőzöm, hogy keressen máshol helyet. Öntudatos, nem akar szót fogadni, de mikor közlöm vele, hogy élet-halálról van szó, nőügyről, akkor cinkos mosollyal odébbáll. Kis hülye! Nőt még csak plakáton láttál. Fortyogok magamban.
Jönnek. A kisildi hátul, pont, ahogy reméltem. Ő fog a folyosó mellé ülni. Már, ha ezt a helyet választják. Akkor csak annyi a dolgom, hogy erőt gyűjtök, megkocogtatom a vállát, mikor rám néz, széttárom a tenyeremet, és… Bocs. Ennyit kell mondani, és rögtön a nyakamba ugrik. Összevissza csókolom, aztán learatom a babérokat Czinegénél, aki könnyek közepette fogja megszorítani a kezemet. Aztán elmagyarázom neki, hogyan csinálják a profik. Beavatom a szoknyavadászat művészetébe.
De még a legmesteribben kidolgozott terv is gallyra mehet időnként, mikor a véletlen közbeszól. A lányok ránk sem pillantanak, mégis leülnek a mellettünk lévő sorba. A kisildi a folyosó felől, csak a karomat kellene kinyújtani. A sofőr indítja a motort, kikanyarodunk a tsz központból. A nap már a másik oldalról süt. A kisildi feláll, és helyet cserél a barátnőjével. A pechsorozat folytatódik. Könyvelem el. A busz robog az almafák felé, cselekedni kell. Czinege rám néz. Érzi, hogy itt az idő. Most, vagy soha. Veszek egy nagy levegőt, és megkocogtatom a másik lány vállát. Felém fordul. Szép szeme van, neki is gyönyörű, de nem tud elsüllyeszteni.
– Te! A barátom szeretne mondani neked valamit. – Czinege akkorát rúg a lábamba, hogy majdnem lerepül a cipőm. – Helyet cserélnél velem?
– Nem – hangzik az egyszerű válasz.
– Engem ne keverj bele! – sziszegi Czinege a fogai között. – Ez a te sarad. A saját dolgomat majd én intézem. Ahogy a profik csinálják, nem ilyen bénán.
Igaza van. Szótlanul zötykölődünk az almafák irányába. Új terv kell. Valami korszakalkotó. Amitől még egy ilyen csodaszép lány is hanyatt esik. Idáig jutok a tervezésben, de már fékezünk. A busz megáll az út szélén, az almafák rengetege tekint velünk farkasszemet. A népek kászálódni kezdenek. A kisildi mögé kell besorolnom, beszívni az illatát leszállás közben, aztán feltöltődve eléállni. Férfiasan, macsósan. Helló bébi! Jössz csörögni ma este? Mert minden este van diszkó, csak eddig nem tekintettem lehetőségnek a hódításra. De ma férfi leszek!
Felállok, és várom, hogy elinduljanak. A barátnője már a folyosón, A kisildi is kilép, és követi. A szemüveges nyüzöge vészesen közelít, de most nincs időm elmagyarázni neki, hogy itt nőügyről van szó. Cselekedni kell. Lépek. A kisildi majdnem hasra esik, alig tud megkapaszkodni a busz üléseiben. Felém fordul, a tekintete ölni tudna. Bocs! Tárom szét a karjaimat, majd lehuppanok az ülésre. Czinege elmagyarázza, hogy csak az óvodában divat úgy udvarolni, hogy bokán rúgjuk a csajokat. Ráadásul ezt a bocsot nem fogadja el bocsánatkérésnek a tegnapiért.
Leszállunk mi is. Felveszünk egyet a gondosan felstócozott bádogvödrök közül és megindulunk a tetthelyre. Czinege elvéti az irányt, én a vészesen távolodó lányok hátára mutatok. Megtorpan, majd rám kacsint. A másodévesek külön szednek, ugyanis szocialista brigádverseny van. De ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Elindulunk a két lány után. Mikor végre leültek a fűbe, mi is fölvesszük a megfigyelőállást. Árnyékban, húsz-huszonöt méterre tőlük. Leülünk a felfordított bádogvödörre, mert Czinegét nem tudtam meggyőzni arról, hogy a vödrökbe kellene szedni az almát. Szerinte hokedli.
Sutymorognak. Ide-ide pillantgatnak. Czinege hátba vág. Most vagy soha. Értem én, nincs más lehetőség. Felállok és elindulok. Életem leghosszabb huszonöt métere. Kívánom, hogy most csapjon belém a villám. De nincs visszaút. Megállok előttük, rám sem néznek. Mi a jóistenről tudnak egész nap diskurálni? Mi, Czinegével csak akkor szólunk egymáshoz, ha valami mondanivalónk van. Ezek meg. Hülyén érzem magam, ez nem lep meg. Tudtam, hogy így lesz, csak épp ezt a bádogvödröt miért hoztam magammal. Leteszem a földre.
– Te, kisildi – nyögöm ki.
Rám néznek. Mindketten. Éget a szeme. Mindjárt elsírom magam. A barátnőjére nézek. Szép lány, Czinegének jó ízlése van. De nem éget a szeme. Őt nézem és ettől egy kicsit erőre kapok.
– Szeretnék neked mondani valamit.
– Nekem? – kérdezi a másik lány.
– A barátnődnek.
– Akkor mondd! – A kisildi dühösen a térdére csap.
– De csak neked. Gyere! Menjünk távolabb!
A lányok ismét összedugják a fejüket, majd A kisildi megvonja a vállát, és feláll. Kezd idegesíteni ez az állandó vállvonogatás. Mintha nem érdekelné, hogy halálosan beleszerettem. Pedig tudnia kellene. Akármi legyek, ha nem látszik rajtam. Baktatunk egymás mellett, a kezét nézem, amit tegnap este meg akartam fogni. Micsoda hülye voltam. Azt hittem, hogy azzal, hogy felállt arról a padról, már minden el van intézve.
– Jó lesz itt? – kérdezi.
– Akarsz a vödörre ülni? – próbálok valami elfogadható magyarázatot adni arra, hogy miért hurcolom magammal ezt az átkozott vödröt.
Nem szól semmit, leül a fűbe, és tépkedni kezdi a fűszálakat. Én is leülök. Talán még a bocsánatkérés megy, de hogy aztán mit mondjak, arról fogalmam sincs. Pedig ennél messzebbre kellene jutnom. Megöl ez a bizonytalanság.
– Ne haragudj a tegnapiért! Nem úgy gondoltam.
– Miért haragudnék? Egyáltalán nem haragszom. Ennyi? Mehetünk?
Megint sarokba szorított, nem áll velem szóba. Nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenjen, soha többé nem lesz merszem megszólítani. Már tápászkodik fel a földről, semmi időt nem hagy, hogy kigondoljak valami épeszűt. De, pont mint tegnap este, már hallom is a hangomat.
– Várj egy picit! Szeretnék elmesélni neked egy történetet!
Értetlenül néz rám, de azért visszaül. A fűszálakat vizsgálgatja, amiket az imént letépkedett. Hogy mit néz rajtuk? Szerintem tök egyformák. Mindenesetre semmi jelét nem mutatja, hogy a leghalványabban is érdekelné a mondókám. Azért belekezdek. Nincs túl nehéz dolgom, ugyanis a történet igaz. Nem tudom, hogy jó lesz-e ebben a helyzetben, de más hirtelen nem jut eszembe.
– A gimiben három évig voltam szerelmes egy lányba. Reménytelenül, soha nem mertem odamenni hozzá. Nem egy osztályba jártunk, mikor néha összefutottunk, csak néztük egymást. Legalábbis én úgy éreztem, hogy ő is néz. Keservesen teltek ezek az évek, szomorú, álmodozó, talán még depressziós is voltam. Változtatni mégsem volt erőm, bátorságom. Aztán egyszer, már negyedikben összefutottunk egy szilveszteri buliban. Nem tudtam, hogy ott lesz. Későn érkeztünk egy másik helyről, nem nagyon ismertem ott senkit, ezért leültem a nagyszobába a fal mellé, iszogattam a vodkámat, és néztem a félhomályban táncolókat. Megláttam azt a lányt, ő is meglátott. Mikor a számnak vége lett, elindult felém. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. Felkért táncolni. Egy lassú szám jött. Mikor vége lett, tartottak egy kis szünetet, felkapcsolták a lámpákat. Eltolt magától, és csak annyit mondott, hogy most már mennie kell haza. De nem ment, csak nézett a szemembe. Aztán sarkonfordult, én csak álltam ott, és azt sem értettem, hogy mi történik velem. Végignéztem, ahogy felveszi a csizmáját, a kabátját, majd becsukja maga mögött az ajtót. Visszaültem a vodkám mellé, és arra gondoltam, hogy mekkora hülye vagyok. Meg sem kérdeztem, hogy elkísérhetem-e. De még akkor sem lett volna késő utána menni, mégse tettem.
Elhallgatok, pedig nincs vége a történetnek. Nem is tudom, hogy miért mesélem, de biztos van oka, csak még nem jöttem rá. A kisildi ez egyszer megment, és a kérdésével továbblendít.
– És mi közöm van nekem ehhez?
– Csak annyi, hogy tegnap este ugyanilyen hülyén éreztem magam, miután visszamentél a diszkóba.
Valahogyan kezdek belejönni a beszélgetésbe. Szerencsére egyszer sem pillant rám, továbbra is a fűszálakat számolja, de nekem így könnyebb. Végre kiöntöttem a szívem. Igaz, hogy kicsit nyálasra sikerült, de túl vagyok rajta. Ha ebből sem érti, hogy mit akarok mondani, akkor elfogyott a tudományom. Úgy érzem, mintha gondolkodna azon, hogy mit mondjon. Persze lehet, hogy csak azt próbálja kitalálni, hogyan szabadulhatna meg tőlem a leggyorsabban. Nem hagyok neki időt, folytatom.
– Te isten barma! Címeres hatökör! Kapitális vadmarha! Mondom így magamnak tegnap este, mert tegezni szoktam magamat, főleg, ha mérges vagyok. Ha holnap nem teszed jóvá, nem mész oda ahhoz a lányhoz, akkor soha többé nem állok veled szóba ebben az életben. Most képzeld el! Mi lenne, ha nem állnék szóba magammal soha többé? Így most itt vagyok.
– És tőlem mit vársz? – Rám néz. Istenem, de édes!
– Szeretném, ha válaszolnál egy kérdésre, ugyanis a történetnek még nincs vége. A gimi után az a lány Szegedre került, tanárképző főiskolára. Egy volt osztálytársammal lakott albérletben, egy lánnyal, akivel jó haverok voltunk. Semmi több. Neki elmondta, hogy három évig volt szerelmes belém és mindig azt várta, hogy mikor állok már végre elé. Ezért kell megkérdeznem. Ha igent, vagy talánt mondasz, akkor én leszek a világon a legboldogabb. Ha nemet, akkor megígérem, hogy soha többé nem háborgatlak.
– Kérdezz! Majd meglátjuk.
– El tudnád képzelni, hogy egyszer szerelmes leszel belém?
Újra rám néz, mosolyog, a fejét csóválja. Úgy érzem, hogy ez nemet jelent, de akkor miért nem mondja? És miért mosolyog? Hogy én mekkora hülye vagyok. Jobb lett volna a bizonytalanság, csak távolról nézni, és álmodozni. Mint eddig. Várni valami csodára. Hirtelen felém nyúl, és a kézfejével végigsimít az arcomon. Kalapál a szívem.
– Aranyos, hogy ilyen eszméletlen béna vagy, de a válaszom határozott nem.
A szemembe néz, mintha még várna valamire. De én nem tudom, mire vár. Széttárom a karom, erre feláll, és elindul a barátnője felé. Követem. Félúton veszem észre, hogy rossz irányba tartok. Czinege felé kanyarodom, aki láthatóan már tűkön ül. Na meg a vödrön. Kérdőn néz rám, nem szólok semmit, csak leülök mellé a fűbe.
– Ott hagytad a vödröt – mondja, mintha most ez lenne a legfontosabb.
– Kit érdekel az a tetű vödör?
– Mondjad már! Megbocsájtott?
– Nem is haragudott.
– Akkor miért vagy ilyen búval bélelt? Mindjárt elbőgöd magad.
Rápillantok a lányokra. Megint összedugták a fejüket és gesztikulálva magyaráznak valamit egymásnak. De legalább nem rajtam röhögnek. Különben mindegy. Jöhet a depresszió, majd csak elleszek valahogy. Végül is nem újdonság. Én is elkezdem a fűszálakat tépkedni.
– Nem szeret – mondom Czinegének.
– Honnan tudod, megkérdezted tőle?
– Meg. Nem pont így, de nyilván értette, hogy mit akarok. Gyere! Menjünk vissza a mi csapatunkhoz!
– Várj! A barátnője integet valamit. Rád mutogat.
Felnézek. Valóban a másik lány a mutatóujjával hívogat. A kisildi csak a fejét rázza, aztán a vállát vonogatja. Felállok.
– Mit akarhatnak? – kérdezi Czinege.
– Na mit? Kicsit még jobban megforgatni a kést. Persze már mindegy.
Elindulok feléjük. Zúg a fejem, de valahogy már nem félek tőlük. A kérdés eldőlt, nincs már tétje, akármit is akarnak mondani. Meghallgatom őket, aztán távozom. Ha kell még egyszer bocsánatot kérek. Most azért, hogy egyáltalán eszembe jutott szerelmesnek lenni. Csak azok a szemek ne lennének!
– Elfelejtettetek egy dolgot tisztázni – fogad a barátnője. – Egy kérdést még föl kell tenned! Menjetek vissza a vödrödért, és beszéljétek meg!
Ez a lány nem vacakol. A hangja szinte parancsoló. Már-már megszólalnék, de A kisildi feláll. Megint nem néz rám, csak elindul. Követem, bár tudom, hogy mit kellene kérdeznem. Csakhogy nem érdekel.
– Te! – szól utánam a másik lány. – Szólnál annak a mulya ikertestvérednek, hogy jöjjön ide! Nem szeretek ilyen sokáig egyedül lenni, ti meg olyanok vagytok, mint az óvodások. Valamit akart mondani a buszon. Talán ő jó beszélgetőpartner.
– Nem az ikertestvérem, csak egyforma…
– Mindegy. Küldd ide!
Visszaindulok Czinegéhez, A kisildi félútig követ, majd ott megáll. Hát, ha Czinege jó beszélgetőpartner, akkor én vagyok a római pápa. Ahogy számítottam rá, eszébe sincs odamenni. Ott hagyom, csináljon amit akar. Legyünk túl az én dolgomon! A kisildi még mindig vár, mikor közelebb érek hozzá, látom, hogy nevet. De most nem rajtam, elnéz mellettem. Visszafordulok. Czinege elindult. Ha ennél lassabban menne, akkor már visszafelé haladna. Lehajtott fejjel bandukol. De minek viszi a vödröt? Visszanézek a lányra, és megvonom a vállam.
– Te! Én nem szólok neki – mondom.
– Majd rájön – válaszolja A kisildi.
– Lehet, hogy odaköltözik. Czinegénél soha sem lehet tudni.
– Ez a rendes neve?
– Ez. Czinege, cz-vel.
Leülünk a fűbe. Megtalálta a letépkedett fűszálakat, újra azokkal babrál. Nyilván azt várja, hogy én kezdjem. Hogy találjam ki, mit kellene még kérdeznem.
– Tudom a választ – mondom. – Mert van barátod. Az a magas fiú, akivel tegnap kiröhögtetek. Már többször láttalak vele.
– Nincs barátom. Ő csak egy csoporttársam. Megkértem, hogy nézze, mit csinálsz. Nem lehetett nem nevetni.
– Akkor mi tartott egy negyedóráig? Azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben. A filmet meg sem kérdezted. – Érzem, hogy a hangom vádló, már-már ellenséges.
– Azt elfelejtettem. Nem érdekelt a film. Egyébként öt perc sem volt.
– Táncolni szerettél volna – mondom halkan. – Engem vártál ott a padon?
– Ki mást?
Rám néz. Esküszöm, mindjárt elsírja magát. Mi a fenét akar? Mit jelent ez? Rám várt, mégse tudna belémszeretni? De miért nem. Nem vagyok én madárijesztő, vagy bányarém. Nyilván, mert ilyen béna vagyok. Elszúrtam az egészet.
– Akkor miért nem tudnál belémszeretni?
– Azért, mert már megtörtént és kétszer nem lehet – mondja, miközben egy kövér könnycsepp gördül végig az arcán. – Pedig még a nevedet sem tudom.
Mielőtt fölfognám, hogy ez mit jelent, felpattanok, meghajolok előtte és mondom a nevemet. A kezét nyújtja felém, de nem úgy, mint mikor valaki kezet akar fogni. A kézfeje néz felfelé. Értem már. Lehajolok, és kezet csókolok neki. Kicsit nyálasra sikerül. Feltápászkodik, a kezét törölgeti a nadrágjába.
– Hülye! Felhúzni, nem nyálazni.
– És most mi lesz? – kérdezem. – Megúsztam az udvarlást?
– Na arról szó sem lehet. De azért a kezemet megfoghatod. Kicsit szédülök.
A keze után nyúlok, most nem húzza el. Elindulunk visszafelé. A bal kezemben A kisildi meleg, bársonyos, puha tenyere, a jobban az az átkozott vödör. Ráadásul nyikorog. Minden lépésre.
– Nézd őket! – mutat A kisildi a barátnője felé.
Odanézek. Egymás mellett ülnek lehajtott fejjel és hallgatnak. A lány a fürtjei mögül minket néz. Az arcizmai rángatóznak, mindjárt kitör belőle a nevetés. De ezt Czinege nem láthatja. Ugyanis ő a vödör tetején ül.
*
Akkor hepiend, ahogy minden normális lávsztorihoz illik. Aprócska szépséghiba, hogy az egész történet szemenszedett hazugság. A megtörtént események tudatos elferdítése annak érdekében, hogy az író jó színben tüntesse fel magát. Kicsit ügyefogyott, de azért szerethető. Mentségemre szolgáljon, hogy a valóság sajnos mindig alulmúlja az írói fantáziát.
Azzal a lánnyal mindössze néhány mondatot beszéltem egész életemben. Az almatábor után nagy ritkán összefutottunk az egyetemen, köszöntünk egymásnak, és ennyi volt. Természetesen, mint minden novellának, ennek is van igazságtartalma. Azonban, hogy mi igaz belőle és mi nem, az nem tartozik a kedves olvasóra. Maradjon az én titkom! És azé a lányé! Mindenesetre annyit elárulok, hogy tényleg ott ült a padon. Hogy rám várt-e, sosem derült ki. Ennyi év távlatából már mindegy is. Egy viszont tény. Hogy elszúrtam a dolgokat.
Azon sem érdemes rágódni, hogy mi lett volna, ha nem vagyok olyan faragatlan tuskó. (Ez a szó már jobban hasonlít a valóságra.) Talán a mai életünk egész máshogy nézne ki, talán nem. Ez sem fog már kiderülni. Remélem, hogy A kisildi megtalálta a boldogságot. A magam részéről ez az almatábor örök tüske maradt a szívemben. Néha, teljesen váratlanul felszínre tör, és belém mar. Talán most kiírtam magamból. Majd meglátjuk.
Végül szolgáljon az is mentségemül, hogy soha életemben a leghalványabb fogalmam sem volt, hogy miben rejlik a szoknyavadászat művészete.
Hozzászólások