„Az ember legnagyobb örömét, de legnagyobb fájdalmát is a családban, az emberi közösség legalapvetőbb sejtjében éli át.”
(Perik Imre lelkész)
*
A közösség! Ha ezt a főnevet magyarázni szeretnénk, sok félreértésre jönnénk rá. Mert ugye hajlamosak vagyunk a közösség szó alá gyűrni minden olyan kisebb-nagyobb csoportot, amit úgy általában közösségnek nevezünk. Itt van például K. Jóska barátom látogatási esete, aki az ország másik feléből eljött meglátogatni. Együtt katonáskodtunk, még a múlt században. Bemutattam neki lakhelyemet, elvittem több helyre, Egyik este grillezni mentünk egy itteni barátomhoz, ahol már öten vártak ránk. Bemutatkoztunk, iszogattunk, beszélgettünk, viccelődtünk, jót ettünk. Éjfél felé, amikor már hazafelé mentünk, megkérdeztem a barátomat: – Na, milyen volt? – Remek, jó kis közösség volt! Másnap elvittem a munkahelyemre, egy asztalos ipari kft-be. Megmutattam neki, mit gyártunk. Beszélgettünk a melós kollégákkal, bérekről, megbecsülésről. Mindenki jól fogadta. A látogatás végén, már arról beszéltek, ha arra járnak, meglátogatják, K. Jóska barátomat. Azzal nyugtázta a látottakat az esti vacsoránál: – Irigyellek, jó a munkahelyed, remek a munkahelyi közösséged! A negyedik nap horgásznyi mentünk. Egy közeli halastó az itteni horgászok paradicsoma. Amikor megérkeztünk, barátom is kapott egy pecabotot. A stégen üldögélő horgász „kollégák” segítettek neki, hogyan kell halat fogni. Úgy látszik a segítség jól jött, mert fogott egy háromkilós pontyot. Szokták mondani: -Baleknak van szerencséje! Az esti sörözés után K. Jóska barátom összegezte a tapasztalatokat: – Meg kell, hogy mondjam remek horgász csapat, kiváló közösség!
Elgondolkodtató a minősítések alapján, mit nevezünk közösségnek. Fontos a hely, így a város, a falu. „A város egy nagy közösség, ahol az emberek együtt magányosak.” – mondja egy amerikai bankár – H. V. Prochnow. Fontos az érdeklődési kör, foglalkozás, etnikai hovatartozás (szlovák, német, sváb, stb). Fontos még a szellemi, lelki közös kapcsolatok megléte. Az is tény, hogy születésünktől fogva, folyamatosan, valamiféle közösségben élünk. Így a bölcsődében, az óvodában, iskolában, munkahelyen. Bővebben: találkozunk faluközösségek, munkaközösségek, szülői munkaközösségek, üzleti szervezettek, vallási felekezetekkel. Most itt a kérdés: – megfelelnek-e a klasszikus, mérvadó kitételnek, mint tényleges értelembe vett közösségnek.
*
Az eset kezdete még jó tíz évvel ezelőtt kezdődött. K. Város közvetlen szomszédságában, úgy tíz kilométerre a hegyek között van egy csendes kis falucska. Nem lakják sokan, még az ezret sem éri el a lélekszám. Szegénynek nem mondhatják magukat. A faluban van egy takaros kis templom, tőle egy kicsit távolabb egy ABC és egy kocsma. K. Város egyik építő, kivitelező Kft-jében dolgozik T. Péter építész. Már korábban kinézte magának, hogy ebben a kis faluban telepedne le legszívesebben. Ott építene egy házat, melyet ő tervezne, a kft. kivitelezné. Kellene építési telek hozzá. Beszélt a polgármesterrel, aki örömmel fogadta. A felosztott telkeket eladják, lesz egy kis bevétel. Megígérte lesz út, villany és vezetékes víz is. Aztán, mint a mesében, ez a tíz év elegendő volt ahhoz, hogy az erdő szélén nyissanak egy új utcát, harminc házhellyel. A házak szépen felépültek, mert T. Péter jó hírverést csinált. – Gyertek, ez a mi kis „Rózsadombunk”. Aztán út is lett, villany meg víz. A polgármester pályázaton nyert ehhez pénzt. Arra azonban már nem futotta, hogy csapadékvíz elvezető árkok is legyenek. Az időjárás ezt már nem tudta megvárni, félévvel ezelőtt összes dézsájából erre az utcára zúdította a levegőben hozott vizet. Elmosta a ház előtti kiskerteket, befolyt a házakba, megrongálta az utat is.
T. Péter szomorúan látta a végeredményt. Aztán elhatározta, hogy a Hegyaljai utca lakóit ráveszi egy kis közös munkára. Nem tévedett, mert a közösség vállalta, hogy háza előtt kiássa az árkot, aztán azt betonlapokkal kibéleli, ehhez mindenki adott pénzt. Aztán a munka elkészült, szép, takaros lett az utca. A múlt héten jött egy zivatar, a frissen ásott csatorna elvezette a vizet, meg se kottyant ez neki.
*
K. Nevű kis falu a hegyek között, piros cserepes házaival már messziről feltűnik. Amint gyalog túrázunk, útba esik. Az ország út mellett a falu bejáratánál a helység névtáblája jelzi felül magyarul a község neve. K…, alatta szlovákul felírva. Egyértelmű a túrázónak, hogy egy nemzetiségi faluba érkezett. Az okostelefonján T. Rózsika beüti a nevet, és íme, a válasz. K… község szlovákok által lakott nemzetiségi falu. Történetéhez annyi tartozik, hogy a török időkben lakosainak száma megcsappant, helyükre az 1800-as években a felvidékről szlovákok települtek ide. Etnikai közösség lakja ezt a települést. Házaik rendezettek, a főutca tiszta. Akivel találkozunk, köszönnek, felváltva magyarul is, szlovákul is.
*
Ez a négyemeletes ház a város szélén áll. Szép, fás környezetben, csak a zaj egy kicsit nagy, mert a ház mellett megy egy fő út. A lakók megszokták már, azt is természetesnek veszik, hogy a ház körül a pázsitot a közös képviselő rendszeresen le nyíratja. A ház elfogadható állapotban van, közel hatvan éve építették.
A lakóközösség létszáma emeletenként négy család, a földszinten három, tehát összesen 19 család él itt. Természetesen minden bajjal, borúval, örömmel. Mert ugye ezekből aztán akad elég. Ha csak hirtelen arra gondolunk, hogy a lépcsőházat ki kellene festeni, a házban gázkonvektorokkal fűtenek. Ugye hát le kellene szigetelni, mert télen sokszor elszökik a meleg. A lakóközösség e gondok közepette él. A ház „pénztárcája” nincs kitömve. A közös költség havi 5000 Ft, ebből havonta szűken összejön százezer, egy év alatt kicsivel több, mint egy millió. Más bevétele a háznak nincs, hacsak a lakók nem egyeznek bele, hogy a közös költséget emeljék. Sajnos abból a 19 családból 9 család nyugdíjas, vagy egyedül álló özvegyasszony. Pár évvel ezelőtt az egyik telefontársaság felszerelt a tetőre egy átjátszó antennát, nagy viták közepette. Ez most hatvanezret hoz havonta. Mert ugye a közösségen belül, nem mindegyik lakó tud „számolni”. Inkább ellene van, pedig lehetne közös megértés. Ez utóbbi hiánya akadályozta meg az elmúlt évben, hogy egy hirdető cég a ház utcai, nagyobb felületére, cserélhető, nagyméretű reklámtáblát szereljen fel. Pedig ezért 750 ezret fizetett volna évente. Nagy volt a vita, amely lassan csordogál tovább, nincs meg a közösségben az az együtt működő akarat, amely egy-egy lépéssel előbbre vinné a társasház egyhangú életét.
*
„Minden közösségben, a sirályok és az emberek között is, akadnak túlérzékeny egyedek, vészmadarak, próféták.”
(Csányi Vilmos biológus, akadémikus, író)
*
B. város, nem messze Budapesttől, az M1-es főút közelében. Azt mondják ez a település magyarlakta. Valóban így van, de a városban, eléggé a központban van beékelve egy roma közösség. Itt úgy hívják: a péró. Közel ezerkétszázan lakják, még a régi hagyományok szerint összetákolt, színesre festett apró házakban. A város már többször tett kísérletet arra, hogy felszámolja ezt a kiismerhetetlen területet. Páran mutattak is hajlandóságot arra, hogy C. akciós kölcsön keretében épült új házba költözzenek, a város más részeiben, beékelődve a magyar házak közé. Ezek a péróból kiszakadt emberek továbbra is vissza-vissza járnak, még ha látogatóba csak. Roma közösség tagjainak vallják magukat.
*
„A közösség félelem ellen is kitűnő orvosság.”
(Csányi Vilmos)
*
A közösségek oly sokrétűek, hogy felsorolni is nehézkes lenne, hogy teljes képet kapjunk. Ehhez a képhez, olyan közösségek is tartoznak, melyek tevékenységükben, életvitelükben szélsőséges jegyeket mutatnak. Itt kell megemlíteni a kommunát, amely egy életközösség. Egy olyan életközösség, amelyben élő emberek egymással szorosabb kapcsolatban állnak. Régi eredetű, több országban (Francia-, Olasz-, Lengyelország, Moldova, Chile) nevezték így az alsóbb szintű közigazgatási egységet. A hippi elvet valló fiatalok is alkothatnak kommunát.
A kibuc, amely Oroszország déli részére jellemző, kollektív település. Itt a vagyon jelentős része – közös. Kezdetekben ez a mezőgazdaságban volt jelentős, de később a fejlődéssel az iparban, majd az idegenforgalomban mutatkozott meg.
*
T. Rózsi néni itt lakik a szomszédban. T. Laci bácsival már több mint hatvannégy éve házasodtak össze. Laci bácsi nyolcvannégy éves volt, amikor meghalt. Ennek már több mint egy éve. Rózsika néni egyedül maradt. Két lányuk született, a nagyobb húsz évvel ezelőtt elment Amerikába, a kisebb pedig az ország másik felében ment férjhez, ott élnek lányukkal és fiukkal. Az egyedül töltött napok hosszúak, néha fájdalmasok és érzés szerint, elviselhetetlenek. Ez a fajta kesergés többször hatalmába kerítette. Úgy hat hónappal ezelőtt a piacon összefutott egy nagyon régi ismerősével. Hirtelen még a neve sem jutott eszébe. – Nem emlékszel? Én vagyok a Zsuzsa, ott laktunk a kőhíd melletti utcában. Egymásra ismertek, oly annyira, hogy Zsuzsa, aki bőven volt szintén néni, elvitte a közelben működő katolikus templomba. Először misére, majd a hívők által alapított közös bibliaórákra. Újból visszatért életkedve, érezte tartozik valakikhez. Most már heti rendszerességgel jár ebbe a vallási közösségbe.
*
„Minden ember egyforma, s annyit ér, amennyit a közösség érdekében dolgozik.”
Wass Albert)
Hozzászólások