Vannak könyvek, amiket illik elolvasni élete során egy kultúrembernek. Aztán vannak azok a könyvek, amikre legtöbben hivatkozunk, mint amiket elolvastunk, amik nagy igazságokat mondanak el, esetleg tanultunk belőlük. Vannak olyan alkotások, amikből sokszor – jól, vagy rosszul – idézünk, vagy idéznek. És persze vannak olyanok is, amik elmerülnek első olvasás után a középszerűség, az érdektelenség tengerében. Csak hogy egy pár példával illusztráljam előbbi eszmefuttatásomat, mindenki hivatkozik Orwel- 1984-ére, vagy Állatfarmjára, Bulgakov Mester és Margaritájára, Shakespeare Rómeó és Júliájára, Exupéri Kis hercegére. És még sokáig folytathatnám a felsorolást. A nagy költők is megérnének egy misét.
Az egyén, vagy mondhatnám az olvasó olvasási szokásait, ízlését legtöbbször a környezete és a saját egyéni érdeklődési köre is meghatározhatja. Így nem mindig ugyanabban az időben, életkorban jutnak el hozzá a ma már/még értékesnek tartott alkotások. Van úgy, hogy csak rácsodálkozunk egy-egy műre, máskor meg ismerősök javaslatára, és néha unszolására fogunk bele egyes művekbe, amin úgymond „átrágjuk magunkat”.
Aztán a mai világ magával hozza a „zanzásított” változatokat, és azok megfilmesített példányait. Csak egy a baj, ezek épp a fantáziánk szárnyalásának vetnek gátat, „készételként” tálalják elénk a számukra érdekes részleteket.
És mindezek után még ott van a nyelvi nehézségek leküzdése. Legtöbb remekművet az alkotó anyanyelvén lenne érdemes elolvasni az olvasónak. De a már bevált világnyelvek – angol, olasz, német, francia, spanyol, orosz és legújabban kínai – kivételével hány más nyelvet tanul meg egy átlagember élete során? Ugye, csak költői a kérdés.
Ilyenkor fordulunk bizalommal a saját anyanyelvünkre fordított művek felé. Régen sohasem néztem meg, most egyre gyakrabban először megnézem azt, hogy ki a regény, a mű fordítója.
És most már rátérhetnék végre a mondanivalóm témájára is.
A nyolcvanas években akadt a kezembe Jaroslav Hasek Svejk-je, Erdélyben, Romániában. Román nyelven. Az egyik román kollégám ajánlotta. Bele is fogtam. Nyögvenyelősen haladtam vele, aztán egy idő után feladtam. Nem bírtam élvezni a románra fordított remekművet.
Aztán eltelt – mennyi is? – mintegy negyven év és most, nemrég tettem le Réz Ádám által fordított magyar változatot. Élvezettel olvastam minden sorát. Hasek egy régmúlt korszak torztükrét tartotta elénk. Az egyszerű ember küzdelmeit egy együgyügyű cseh katona szemén át szemlélve tárta elénk. Az állam és hadi-gépezet minden eresztékében csikorgó szerkezete bedarálta a kisembert, aki ezt tudomásul vette és a legjobb tudása szerint meg akart felelni az elvárásoknak, az előírt törvényeknek. Hogy azok legtöbbször rosszul sültek el? Ebben ő bizony nem volt ludas.
Olvasás közben többször is megálltam, újabb és újabb párhuzamokat véltem felfedezni a mai világgal és az abban hozott intézkedésekkel. Ha valaki venné a fáradságot és ezek leírására vállalkozna, lehet hogy…Vagy az immár plágium lenne?
De aztán arra jutottam, jobb lesz ezt nem erőltetni, hiszen olyan remekművet úgy sem tudnánk írni, mint amit Hasek alkotott.
Mit tehetnék még hozzá e remekműhöz? Érdemes elolvasni – esetleg újra olvasni – ma is aktuális. A szomszédunkban zajló „harci események” bőven adhatnak rá alkalmat.
Állítólag az emberi társadalom az utóbbi évszázadokban/ezredekben nem sokat fejlődött.
Valamikor a kilencvenes évek elején egy pécsi színházi előadásban a forgatókönyvíró úgy zárta a végső színpadi képet, hogy Svejk összegörnyedve, fejét két keze közé fogva azt ordítja az egyre közelebb hallható robbanások zajában: „Ne lőjetek, itt emberek vannak!” És a szín elsötétül. Valahol itt ér véget a derék katona megpróbáltatásainak sora.
És azt tudták-e, hogy Svejk kalandjainak folytatását csak az író halála tudta megakadályozni?
Hozzászólások