A Fesztivál Akadémia Budapest tíznapos rendezvénysorozatát idén júliusban is nagy érdeklődés és hatalmas siker kísérte
A Fesztivált alapító Kokas Katalin-Kelemen Barnabás művész házaspár olyan sokrétűen színes és tartalmas élménytömeget kínált a közönségnek, amelyben mindenki megtalálhatta a neki leginkább megfelelőnek ígérkezőket. Ezúttal sem feledkeztek meg az ifjabb zenész generációról, segítve őket a nemzetközi szintű megmérettetésben és a további pályájukon egyaránt.
A programokhoz hasonlóan a helyszínek szintúgy változatosak voltak, amelyet a nézők egy része nemtetszéssel fogadott, különös tekintettel az eredetileg meghirdetetthez viszonyított változtatásokra. A többség azonban ezt úgy tekintette, mint lehetőséget újabb koncerttermek megismerésére. Míg korábban zenetörténész kalauzolta a hallgatóságot a művek és az előadók között, addig most ismét Kelemen Barnabás ragadta magához eme szerepkört, amellyel minden sallangot mellőző keretet adott az előadásoknak.
Több év alatt a közönség megismerte a fellépők egy részét, akik rendszeres visszatérői a Fesztiválnak, de mellettük újabb arcok is feltűntek. Ami mindenkin észrevehető, az az elkötelezettségük a kamarazenélés mellett. Sok zenész nyilatkozatából a közönség már megtudhatta, hogy számukra ez a fajta muzsikálás mennyire próbára tevő feladat, milyen különleges kihívás. Úgy vélem, a másik oldalon pedig a közönség nem mindennapi interpretáció születésének a részese lehet, legalább is jómagamnak nagy élményt jelent testközelből látni, ahogyan figyelnek egymásra, ahogyan lélegzet visszafojtva hozzák létre az együttműködést a zeneművek legjobb megszólaltatására, és ahogyan örülnek a végeredménynek, mint közös sikernek. Nincs nagy és még nagyobb sztár, hanem vannak a kamarazenekar tagjai, akik az általuk megszólaltatott mű előadásának rendelik alá magukat és művészetüket.
A műsorra tűzött zenei alkotások és előadóik egyaránt káprázattal töltötték el a közönséget, ezért nehezen vállalkozom közülük kiemelésre, már csak azért is, mert nem vettem részt minden hangversenyen. Engem különösen maradandó élménnyel gazdagítottak az elhangzott következő remekművek:
Csajkovszkij: E-moll trió, Bogányi Gergely, Kelemen Barnabás, és Fenyő László hangszeres előadóművészekkel, a BMC Koncertteremben.
Schubert: A-dúr (pisztráng) zongoraötös, amelyet hegedűn, brácsán, zongorán, csellón, és nagybőgőn szólaltatott meg Baráti Kristóf, Maxim Rysanov, Berecz Mihály, Kokas Dóra, és Knut Erik Sundquist, a Hold utcai református templomban (1. fotó).
Olli Mustonen: Nonet No. 2, Baráti Kristóf elsőhegedűs vezetésével, már említett művészek mellett Alissa Margulis, Vide Frang, Jonian Ilias Kadesha és Vashti Mimosa Hunter előadásában, a Zeneakadémia Nagytermében (2. fotó).
A záróhangverseny utolsó darabjaként, mintegy a tíznapos zenei sorozat megkoronázásaként hallhattuk J. S. Bach: 3. G-dúr Brandenburgi versenyét, Kokas Katalin elsőhegedűs vezetésével, már említett művészek mellett Kelemen Gáspár, és Wang Rebeka hangszerén, a Zeneakadémia Nagytermében (3. fotó).
Ami nem hagyható említés nélkül, az a bensőséges, ugyanakkor emelkedett hangulat, amely ezúttal is áthatotta a Fesztivál minden helyszínét és minden eseményét, köszönhetően Kokas Katalin és Kelemen Barnabás személyiségéből áradó, mindenkire átragadó közvetlenségnek, a zene iránti alázatnak, a közönség tiszteletének, no és a közönség elismerő lelkesedésének. Illusztrálásként ide még két fotó kívánkozik: a művészek felszabadultan örülnek az előadott darab sikerének, a művészek és a közönség megköszönik egymásnak a tapsot, illetve az élményt, együtt búcsúzva a zene ünnepétől (4. fotó).
Aki bármelyik programnak részese lehetett, azt hiszem, hozzám hasonló hőfokon élte át. Aki idén nem jutott el a Fesztiválra, jövőre megpróbálhatja pótolni az elmulasztottakat.
Hozzászólások