– Papa, nekem még jár egy bangi dzsamping!
– Kaptál már tegnap!
– Az tegnap volt, máma meg máma van!
– Rendben, itt a tízes, de húzd ki magad, tudod, tizenhat évesnek kell kinézned! – Papa odanyújtotta a tizenéves Ricsinek a tízezer forintot, amibe a bangi dzsamping került, a fiú elrohant, Papa pedig lenyúlt a pad alá, hogy tanácsot kérjen egy féligüres-féligtelt „Oldman’s milk” sörösüvegtől.
Elnézte fiát az emelő kosarában, hevederrel és gumikötéllel a derekán, a nekilendülés pillanatában, amelyet jobb híján koncentrálásnak neveznek. Amikor aztán Ricsi elrugaszkodott a kosár kinyíló ajtajából, váratlanul visítozó két kölyök rohant elő a pad mögül, felrúgták a félig-félig „Oldman’s milk”-et, Papa dühödten kapott a csupahab üveg után, és a maradékot automatikusan a szájához emelte. Mire az üveget üresen maga mellé tette a padra, a fia már a gumikötél alján himbálózott, Papa pedig – Legalább megvolt a mai kedve! – gondolta, és följebb tolta homlokán a szalmakalapot.
Napernyők tarka gombái és gumimatracok színes négyszögei a homokon, sporttáskák márkaválasztéka és gumiállatok vadasparkja. A légtérben harsogó decibelek.
A hórihorgas fekete úszósapkában szelte a vizet, a hullámok egykedvűen nyitottak utat neki, szellő alig rezdült. A folyó lomhán hömpölygött. A hórihorgas szeme előtt kezdtek kirajzolódni a túlparti arcélek.
A kalandkedvelő báty a dzsetszki stégjétől a családi pokrócfészek felé poroszkált. A homokot a nap felforrósította, de ha a fiú belefúrta a bokáját, ott már hűvösen ölelték lábujjait a nedves homokszemek. Magasba rúgta strandpapucsát, a feje fölé, aztán lomha mozdulattal elkapta, és a melléhez szorította. Öccse irigy rajongással nézte, bátyjában bajnokot látott.
– Azt a zöld-feketét válaszd! Az húz legjobban. És láttad, hogy fordul…?
– Aha! – megbeszélték, az öcs bal markából jobb markába gyűrte át az öt darab ezrest, és már kapott is föl a zöld-feketére. Bátyja hamarosan csak egy lett a család bajnokai közül.
Feri büfés mérte a sört – üveg, doboz, rekesz számra. Világmárkák, hangzatosan nyelvtörő nemzetközi nevek, az üvegekre leginkább rámutattak a mutatóujjak. Pohár…? Minek! Már csak a szemével kérdezte a sörök mestere a sorban következőket, akik izzadságserkentésre és gyomorzsongításra vágytak, kezükkel csak a számot mutatták. Decibelek közt hallgatnak a szavak.
A hórihorgas partot ért, a sekély vízben aranyhalból egy pillanatra krokodillá vált, aztán két lábra emelkedett. Nagy levegővel szívta tele a tüdejét, körülnézett megkönnyebbülten, de a partról csak a zsivaj üvöltött vissza rá, meg a két visítozó kölyök, akik körülötte kergették egymást. A hórihorgas rajtuk felejtette mosolygását, és kiengedte tüdejéből az összegyűjtött levegőt. Fekete sapkáját lerántotta fejéről, és úszónadrágja kötésébe gyűrte.
Melanie tündérlány formájú jégkrémet szopogatott, amelynek a hasán eperszem piroslott, a haja helyén csokoládéreszelék feketéllett.
– Mi a rosseb kerül ezen ezerkétszázba? – röffent Melanie-re az anyja.
– Miért, sajnálod? Nyalhatsz egyet te is belőle! – tolta anyja szája felé, és húzta is vissza azonnal a lány a félignyalt jégtündért. – Különben is, ez a legszexisebb – és Melanie unott mozdulattal a szemétbe dobta a pálcaleány nyálfoltos maradékát.
– Reggel óta zabálsz!
– Hát mit csináljak, ha nem tanítottál meg úszni! – vont vállat Melanie. Levetette magát a fűbe, fejére borította a törülközőt, aztán anyja felé hajította pertli vékony melltartóját.
– Most napozok! – hangzott a törülköző alól, és Melanie három percig csöndben maradt. Két fiú is lefényképezte közben, egyik lábtól, fejtől a másik. A lány törülközőjén pettyes leopárd élvezkedett.
A hórihorgas végignézett a part hosszán, a csőcsúszdák belsejéből előszüremlő sivalkodást és a kiröppenő testek csobbanását hallgatta, a heverészőket és az ácsorgókat, a rohangászókat és az egymásba fonódókat bámulta. Valójában azt leste, észrevette-e valaki, hogy ő, a hórihorgas, fekete úszósapkás átúszta a folyót, keresztül a nagy vizet, egyik parttól a másikig. Öt kilométer volt, annyi biztosan. Ma még senki nem úszta át, de talán tegnap sem. Napok óta senki. És még dél sincs!
A halsütők előtt százan, de eloszlott a tömeg, a ponyvák árnyékot adtak, kiszivárgott alóluk a sült hal nyálcsordító illata. Papa a két bajnokfit hívogatta: – Gyerünk a halashoz!
– Utálom a halat! – szögezte le nagybajnok.
– Én is utálom! – csatlakozott sietve az öcs.
– De hát ez az ebéd! – Papa mondata rossz volt, ettől a bajnokok megmakacsolták magukat.
– Akkor nem eszünk!
– Adjál inkább pénzt, bemegyünk valami rendes helyre! – az öcs praktikusabb volt, kezével az első osztályú kerthelyiség felé mutatott.
– Legalább kóstold meg! – Papa még bízott a rábeszélés erejében.
– Én egy ananászos kievi jércemellet eszek! – báty határozott volt, az előbb már megnézte az étlapot.
– Én is azt! – bólogatott serényen kisbajnok, mert aligha tudta volna elismételni testvére kedvencét.
– De hát ez vízpart, itt halat eszik az ember! – Papa utóvédharcot folytatott, odacammogott a halsor végére.
– Aki szereti… – a bajnokok hátat fordítottak a kapott pénzzel, indultak a jércemellek után. Papa a halsorból sóhajtva állt át a sörsorba. Mama némán hallgatta végig a huzavonát, szemrehányással zsörtölte: – A te fiaid! – és beállt a halsorba Papa helyére.
Hórihorgas végigjárta a bódék sorát. A halsütők után a gofrist, a lángossütőt, a hurkást és ahol a rántott májat árulták, a saláta bárt, a fagylaltost meg a jégkása árust, a mézeskalácsost és a vattacukros bácsit. Az egyik napernyő alatt gulyást szürcsölt egy üsthasú, a húsok meg a krumplik akár a szigetek, úgy meredeztek elő a gőzölgő mélytányérból. Egy vézna fiúcska félig rágott, óriási kukoricacsövet dobott a szemétbe, hórihorgas már majdnem utánakapott.
Megnézte, hol mit árusítanak, kimondta magában az ennivalók nevét, olyan halkan, hogy csak ő maga hallja. Mély lélegzetet vett, mint a parton, miután átúszta a folyót. Aztán nyelvével körülnyalta az ajkát, száraz volt a két ajak, forró a szájpadlás. Hórihorgas beállt a sörsorba. Ott állt még Papa, de ott álltak az aznapi dzsetszki-bajnokok, ott a bangi dzsamping tízezerért ugró hősei, ott ácsorgott a nyalakodó Melanie is, bár ő undorodott a sörtől. Annak a fiúnak fogott helyet, aki az előbb lábtól fényképezte. Csak éppen magára rántotta pertlivékony melltartóját. A sor fogyott a hórihorgas előtt és növekedett mögötte. Hórihorgas az úszónadrág apró zsebéből előkotorta öt darab ötvenforintosát, amelyet a vízen át hozott magával.
Aztán a sor elfogyott előtte, hórihorgas elért Feri büfésig, és szó nélkül letette elé az öt pénzt. A büfés szemét az ötvenforintosokra irányította, majd a hórihorgasra emelte és várt. De hórihorgas nem mozdult. A büfés ráordított hórihorgasra: – Du ju szpik inglis?
A hórihorgas csodálkozva nézett a büfés szeme közé: – E litl, de ez miért érdekli magát?
A büfés úgy érezte, hórihorgas komédiázik, válaszát már egyenesen a sorban állók felé mondta: – Ez kevés.
– Ennyi van – vette tudomásul a választ hórihorgas. – Adjon érte valamit. Ennyit hoztam magammal odaátról – fejével a túlsó part felé intett hórihorgas, egy kis rejtély és egy parányi büszkeség volt a hangjában. Feri büfés emelte a hangját: – Ezzel itt nem megy semmire. A következőt!
De hórihorgas még állt, még fürkészte a büfést.
– Ne tartsa föl a sort!
– Ha nem vesz semmit, menjen tovább! – nyekeregte előre egy kappanhang.
– Ha nincs pénze, húzzon onnan!
– Nem gond! – felelte hórihorgas, biccentett a fejével, zavartan mosolygott, aztán összeszedte az ötveneseket.
– De még ma, ha lehet! – ez megint kappanhang volt.
– Ha nincs pénze sörre, igyon vizet! – javallotta egy mókáskedvű. Hórihorgas hátrafordult és ránézett, mókáskedvű elhallgatott. Hórihorgas ellépett a pulttól, mögötte vagy harmincan álltak, valami bocsánatfélét intett a kezével.
– Idejön pénz nélkül. – Inni akar, de fizetni nem. – Jól pofán kéne vágni az ilyet! – Mocskos tarhás! – Nem ez emelte el tegnap a feleségem bukszáját? – a harminc szomjasnak mind volt véleménye. Hátulról egy szemüveges rebegve azért megkockáztatta: – És ha ad neki egy fél korsóval?
– Én nem mérek fél korsó sört, uram! – a szakmai önérzet süvöltött a büfés szavaiból.
– Hogyne! Aztán holnap már egész lapostányérral kérne! – sikeres volt a mondat, aki mondta, be is zsebelte érte az egyetértő vihogást. A sor fogyott és nőtt. Az újonnan érkezettek már nem tudták, az elöl állók min nevetnek.
Egy kisfiú bömbölve közeledett, maga után valami alaktalan zöld roncsot vonszolt.
– Ahapaha, a krohokoho… – és mutatta, a gumikrokodilon kerek lyuk éktelenkedett, a levegő mind kiszusszant belőle. A lyuk szélén pörkölődés mutatta, hogy valaki cigarettával égette ki, szándékosan. A kisfiú hüppögött, az apja fenyegetőzött, a krokodil döglődött. De a sor elolvadt, a hórihorgassal már nem törődött senki.
Dél elmúlt valamivel, a nap tombolva szórta sugarait. A hórihorgas fölnézett az égre, aztán az úszónadrágja kötéséből előhúzta a fekete sapkát, aprólékos mozdulattal a fejére illesztette. Senkin nem volt úszósapka, csak az ő fején. Fekete.
Megvárta, amíg a visítozó két kölyök elrohan a vízibicikli-kölcsönző felé, akkor meglengette két karját, és belecsobbant a vízbe. Érezte, a testét egyre magasabban fogja körül hűvösségével a víz. A fejét is a hullámok közé vágta. Fújt egyet, mint a fóka. És megindult öles karcsapásokkal a túlsó part felé.
Megjelent: Búvópatak 2010. 6–7. sz. – A túlsó partról. Novellás könyv. Bp. 2011, Hungarovox k.
Hozzászólások