Barbár zöldár
Az öreget alig tudom hátrább noszogatni, feje a füstbe lóg, melegszik, mint a makk ász. Megviselte a tikkatag májusi éjfél, és győztes csatája a hatórai süllővel. No meg annak áldomása. Attól tartok, hogy csak füstölt porhüvelyével tudok elszámolni a feleségének.
Félelmetes a Mura, az amúgy is szeszélyes folyó. Az Alpok hóleve csapig duzzasztotta; a holtág torkolatában sárga, aljas uszadékokkal teli víz örvénylik mögöttünk. A legelőt óránként átöblíti, majd visszavonul újabb rohamokra készülve. A patak torkolatában hízott, keveredő víz pörög; a berekfák között időnként meg kell néznünk, hogy vissza tudunk-e majd vonulni emberveszteség nélkül.
Harcsákra várunk. Kálmán akkumulátoros reflektora néha belehasít a holtág torkolatába. Két órája dobálom már a villantót, izomlázam van. Semmi eredmény. Harcsanász idején? Bosszantó.
Béla botjai a patak torkolatának vegyes vízére mutatnak. Meg van győződve róla, hogy az izgága harcsák belebotlanak kövér piócáiba.
Az öreg megembereli magát, szalonnát pirít, kolbászt éget szénné a parázsban. Soha jobbkor. Falatozunk, dicshimnuszok közepette.
És megjön a harcsa! Kálmán úgy hajítja el tenyérnyi sonkáját hagymástul, bicskástul, mint jóllakott katona a konzervdobozt. Botja az ágasfának feszülve kecre áll; hajlik, bókol a villás suháng előtte, orsója tehetetlenségének keserveit vijjogja a részvétlen, langyos éjszakába. Automatikusan hárman ugrunk a botra. Kálmán nekifeszül, lámpák fénye táncol a zsinóron, melynek végén tört ágait égnek meresztő uszadékfa tolakodik be a holtág torkába. Alatta nagy harcsa küzd az ár ellen; a rönk egyre beljebb sodródik, a hal meg a nagyfolyóba igyekezne vissza. Kálmán bőszen fárasztja a rönköt, ami mögött isten tudja, hol jár a hal a mederben. Ahogy elnézem, kevesebb zsinórja maradt, mint kötélidege.
Béláról úgy hullanak le a ruhák, mintha nászéjszakára készülődne. Az öreg jajgat, nekem a baráti féltés szárítja ki a számat, de nem tudok közbelépni. Néhány kemény karcsapással eléri a rönköt, megpihen rajta, megkeresi a zsinórt, feje fölé emelve leakasztja az uszadékról, és sprintel visszafelé. Kálmán belerohan a vízbe, összeszedi az öblös zsinórt. A harcsa szépen úszik felfelé folyás ellen, kínzója ott botladozik a nyomában. Vágóhoroggal caplatok utána a zöldártól fuldokló zsombékokon.
A harcsa a nagy forgó szélvízéhez érve pihenni vágyik. Kálmán nem hagy esélyt neki az erőgyűjtésre, durván kiebrudalja onnan. Zseblámpám fényében a lábunk előtt forgolódik, csiklandozza orrát a farkával. Az alsó pofájában megülő szakállas acél mintha enyhítené kínjait. Békésen pihen meg csizmáink között; üdvrivalgásainkat visszhangozzák a komor ártéri erdők.
Meleg párákat izzad a májusi hajnal. Kálmán hátán a húszkilós harcsa a „bornyú”, néha beleütöm az orrom. Gyertyaslusszal lerohadunk teljesen véletlenül az első falusi kocsma előtt. A kocsmáros álmos és igen morcos; kis híján a pokolba küld el bennünket.
A buszra váró komák pedig addig licitálnak a harcsára, míg már pénzzel sem győznék. A kocsmárosé marad.
Amíg Béla gatyáját a kocsmárosné lánya szárogatja, kuglizunk egyet.
Szektor-rektor
Laci Wartburgja ragyog, mint a kirakatüveg aranyvasárnap.
– Kezet mosok, kávét iszunk, és máris mehetünk – tüsténkedik; párszor még körbefutja az autót, a maszatos gilisztásdobozt a tetejére teszi. Rohan a konyhába, hozza a gőzölgő feketét és aromával hamisított méregerős rummal feldúsítja az enyémet.
– Rakd már be a cuccaidat, ne toporogj annyit, látod, hogy késésben vagyunk! – förmed rám, miközben fél vödör kukoricával elviharzik a tyúkudvarba. Hadonászva bújik elő a tollfelhőből; majdnem kiverik a szemét a jércék. Kitekeri a kerti csap nyakát, vizet ereszt a kutya lábosába és nyakonönti a döglött sügerekkel teli kishalas vödörrel tarkabarka süldőmacskáit.
– Ennek a kapkodásnak nem lesz jó vége – jegyzem meg. Ismerős jelenség: Laci még soha életében nem készült el a megbeszélt határidőre. Szíves engedelmével és noszogatására elhelyezem a motyómat a hátsó ülésen.
– Ajánlom is; nehogy összetúrjad a csomagtartóban a cuccaimat! – morogja.
Kinyitom a vaskaput, kiállok a padkára, mint egy stoppos, és integetek neki – szabad az út. Szórja a képembe a kavicsokat, majdnem laposra gázol.
– Gyerünk már! Fene azt a teszetosza formádat, hagyd azt a francos kaput, majd a Mari lány becsukja… – hadonászik, majdnem kiüti a számból a cigarettát, amint betottyanok melléje féltett, egyszál teleszkópbotommal a térdeim között.
– Hej, barátom, ilyen sem volt még, hogy a jó öreg Lackó bátyátok újra horgászik a versenyen! Öt éve verem a startcövekeket, és sétálok mögöttetek három órát, mint a bolygó hollandi. Szektorbíró! Én! Hm… Kellett nekem ez a fegyelmi bizottsági sarzsi!? Nem elég a bánatom, még haragosokat is szereztem…
Úgy száguld be a vasúti kanyarba, majdnem katapultálok az ugratón. Gyanúsan néptelen az út. Még két falut kell ledarálnunk, és tíz perc múlva hat óra, a verseny kezdete.
Kétségem nem alaptalan. A parkolóban egy wartburgnyi hely sincs; beugratunk a legelőre. Az elnök a csárda előtt egy fapadon állva hirdeti az igét. Papírjaival hadonászik, és úgy mutat ránk, mint Krisztus a farizeusokra. Kíváncsi lennék rá, milyen zaftos tőmondatokat szór fegyelmezetlenségünkről a többieknek. Halk moraj és röhögés a gyülekezetben. Nem merek előbújni a kocsi mögül.
Laci dünnyögve matat a csomagtartó fedelének árnyékában. Földhöz vágja a hátizsákot, eget rogyasztó káromkodás hagyja el szederjes, rángó ajkait, melynek végén tudomásomra hozza, hogy otthon felejtette a botjait, miattam.
A horgászok már a starthelyek felé poroszkálnak, amikor szemlesütve odakullogunk a nagy kalaphoz. Kihúzom a sorszámot, a sörszámot és a kolbászszámot; az öreg pénztáros vigyorog. Az elnök Laci kezét szorongatja, a horgászmester cigivel kínálja.
– Igazán rendes magától, Laci bátyám, hogy nem akar versenyezni; látom, botot sem hozott. Megkérem szépen, igazgassa a kettes szektort, ahogy szokta, mert a Lajos lebetegedett – öleli át a vállát az elnök.
Megszólalnak az autódudák, három egyszerre: távolabb is hallják. Lacinak gyászkürt, nekem a szezon operettnyitánya.
Hozzászólások