Talán ha nem lennél,
talán ha én se lennék,
ha semmi nem lenne,
csak akkor lennék nyugodt.

Zsarnok az érzés,
mert zsarnok, önző az ember,
bármily alázat képe fest köré
törékeny, színes tükörablakot.
És zsarnok minden érzés,
és minden, amit magának hűtlen
hűséggel, míg él, birtokol.

Szép szó, édes mosoly, csipetnyi giccs
feszeng ránk szórt virághalmokon,
szoros csokorban fuldoklik az érzés,
mi könnyűre vágy, szabadulna, repülne,
s körötte jót akarón szívják az éltető nedvet,
s drága szellőrózsám halódik, szirmait levetve.

Mikor örültél, mikor hallgattál önként,
önmagad letéve, a másikért odaadva
kívánásod kódolt, ösztönrab sejtjeit,
könnyedén lemondva hős akaratról,
s hagyni megszületni benned a másikat?

A földúlt szív csak kifosztani akar,
öntudatlan követel magának mindent,
testet, lelket, összes gondolatot,
hogy dalolj, ha tudsz, s csak őérte fodrozz.

Ó, micsoda súlyos, pazar e vád,
de megszűnni senki se vágy,
hisz első, csecsszopó korttyal
magunkért küzdünk, önmagunkért,
s minden más talán csak ámítás.

Mégis minek nevezzelek érzés:
Isten, Haza, Család, Szerelem?

Talán értük, talán ennyiért,
és ez mindenem, odaadnám.
Odaadnám, ha kell,
és lefoszlanék önmagamról,
s könnyedén viselném
az önfeláldozást.

2019 január, Fergeteg hava

Megosztás

Tweet