– Bedobsz már végre?
– Mit sürgetsz, mint székely legény a nászéjszakát? Nem látod, mennyi bajom van?
Jóska az egyik horgot már sikeresen kiakasztotta a nadrágszárából, most a másik vágódott galádul a cipőfűzőjébe.
– Dobd be a cipőt!
– Hogyan dobjam be, ha benne állok, te anyahal-szomorító?
– Szexel a gilisztád a cipőfűződdel.
– Durva dolgaid vannak és gusztustalanok, ízetlenek.
– Tudod, mit, húzd ki a fűzőt és hagyd rajta a horgon; barna az is, meg csokros.
– Elég volt!
Barátom elvágja a cipőfűzőjét és megigazítja a gilisztákat. Megmossa a kezét a vödörben, megtörli és szellőzteti a szélben, tornáztatja golyóstolltól és számítógép-klaviatúrától elgyötört ujjait. Félórája horgászom már.
– Hová dobjak?
– Célozd meg a csónakos ürgét, aki háttal ül; odáig úgysem tudsz eldobni, de az irány jó, ott a halutca.
– Hogyan dobjak?
– Jaj, aranyapám, hát nem gyakoroltuk eleget a réten? Szépen hátraengeded a fityegőidet, átváltod a felkapókart, ujjad a zsinóron és mehet.
Jóska agyában csontosul a helyes sorrend; körülményes, lassú mozdulatok, hátranézés többször is, felkapókar átvált, ujj elfelejtve, ólom hang nélkül merül a stég mögött a vízben, pörög a zsinór utána. Hatalmas suhintás súlytalanul: a bot vége majdnem eltörik a stég előgerendáján.
– Hol megy?
– Mi hol megy?
– Az ólom, te ántikrisztus!
– Nem megy.
– Hol van?
– Mögötted a vízben.
– Aziskoláját! Akarom mondani, a horgásziskoláját! Miért siettet, mint főkönyvelő a likvidhitelt? Nem fogtam az ujjammal a zsinórt, persze, én bikaborjú!
– Úgy, úgy.
Kifordul és földaruzza öngyújtónyi ólmát rövid kantárra. Terpeszállás, lábfej-igazítás, mint a lőtéren, felkapókar átvált, ujj görbül és fog, hátranézés, célzás a csónakosra. Nagy dobás. Felkapókar visszacsap, zsinór azt mondja: – Panggg! Kalapos ürge a csónakban felüvölt és kihomorít a hátbalövésre. Idáig hallatszik a fáradt ólom koppanása a bélésdeszkán.
– Mi van?
– Irány nagyon jó.
– Mi az, hogy nagyon jó?
– Hátba trafáltad orvul a sporttársat. Mit vétett neked? Haragosod talán, hogy lövöldözöl rá?
– Buggyant vagy, nem akartam. Most mi lesz?
A kalapos lázasan pakol a veszélyzónában, szőnyegbombázástól tart. Evez is már kifelé. Jóska a térde között szöszmötöl, fél szeme a csónakon.
– Jön az áldozatod páncélingért, jaj neked!
– Ne őrjíts meg, ez megbugylibicskáz engem!
– Ismerem, ne félj, jó fej, érzéssel csinálja majd.
A csónak finoman, nesztelenül siklik a stég mellé.
– Jónapokat!
– Jónagyokat!
– Én voltam, ne haragudjon, elszakadt ez az izé…
– Nincs gubanc. Itt van az ólma, meg adok még három kisebbet, azokkal dobálózzon, mert megyek vissza ugyanoda, u-gyan-oda!
– Úgy lesz, köszönöm.
Csónak húzza a csíkot, Jóska a zsinórkötést a horog szárán, csikorog a foga.
– Te, apafej!
– Mit kívánsz?
– Hihihihi…
– Mit vihogsz?
– Azt mondtad, nem tudok odáig eldobni…
Nézem, ahogy térde fölött görnyedve sziszeg a szájában lógó zsinór mellől, és mint egy megfenyített kölyök, árulást fontolgatva markolássza visszakapott, nagy ólom-rakétáját. A három kisebb súly égeti a zsebét.
Hozzászólások