Az Egyedül-versműhely alkotóinak
Dárdás ébredéssel mocsok-ágyban –
a kamaszkor ólomcsizmájával szaladnál
(lépkedsz) a Fényre…
(Jobbról – elterelt felhők s a Nap,
bal felé: Forgószél
s porzó keresztutak.)
Átázott gatyád nemzeti zászló,
hogy magad magadnak megmutasd…
Szeretni vágyol.
Mellkasadból kiemelsz egy láda kincset,
csak hogy a legelső jöttmentnek odaadd.
Betérsz az alkímista-kertbe
(a kapu nyitva maradt:
az ott elvermelt nyúltetemért,
visszakapd végre, elcsicsíjjgasd…)
Nem vagy méltó rá, – mégis:
nyelvedre veszed a félelmet
s lenyeled –
már feloldoztat
(szitok-kutunk kiapad.)
Férfiságod belehajszol
egy parázson vonagló
asszonykarba -,
szobrot elevenít hited,
lepled kettéhasad.
Alma nélküli alkonyatban
kosár-ölbe visszahullsz,
a csönd bimbó labdarózsák vágya,
bőrödön át-átcsillagzanak
(a fal mögött kiszépült mező-tekintet),
tavaszi jaj-zivatar…
Megnemesíttetett
a faj!
Hazád az otthonod,
a Lélek
a földet tapossa.
Ordíts, vigadj, zokogj…
(ajzásba kergetett szarvas,
agancsa ágain a Napot hordja)
Egyedül
nem kóborolhatsz!
Folytatódunk,
hogy
folytatódhass…
Hozzászólások