Amikor az atyai szellem
elhagyja a fiúi lelket,
zavaros szemekbe nézel –
lehet, hogy két flaska must.
Amikor az anyai ágyékot
betemeti a föld
s Te sétálsz az avarban,
kezedben pacsirta a nő…
Ha már egekbe is szálltál,
poklokba is hullattál,
s látod a fákon – tartóoszlopok!
S mikor már szivárvány a fehérkendő, –
ölelés, s máris magzatburok,
mi sejtenként építi fel a látomást…
S feltépsz újra ezer sebet, sírva,
és akkor mozdulsz, ha állsz –
már tudhatod,
mivé forrta ki magát a gyónás…
A vers –
ostyafelmutatás.
Lakodalmi Tánc!
Szóljon hozzá!