A késő délután megnyújtja az árnyékokat, a fűzfák szomjasan hajolnak a vízre. A bányató bokrokkal benőtt partján minden állás foglalt, egy kivételével. Ülünk a füstfelhőbe és szúnyograjokba burkolózva. Pontyom behúzta a szákot a gyökér alá, és beletörődött sorsába.
Kerékpár surrog a sín mellett. A Professzor érkezik. A kerékpáron első fék nincs, a kontra évek óta rossz, ezért lábbal fékez. Egy marék kavicsot rúg a nyakamba, kopog a kalapomon, mint a jégeső.
– No, meggyütt! – nyög fel szemben valaki. A professzor sohasem köszön senkinek, még a papnak sem. A bátyjának is csak búcsú napján, valami régi okból kifolyólag.
– Jónapot, bátyám! – fogadom a nemköszönést. Köhint egyet, a kerékpárt a sürgönyoszlopnak támasztja. A botokat úgy vágja oda a bokor tövébe, mint kertész ősszel a paradicsomkarót. Fogai közé löki a cigarettát, és széttekint vízi birodalmán. Ez a víz az övé. Mi csak bitorló bitangok, a magántulajdon jogát rendszeresen megsértő gazemberek vagyunk.
– Mit dobál ide az orrom elé? Jó, hogy nem a számba dobál! – bődül el. A szemben ülő szerencsétlen fölteker pár métert, úszói elfekszenek. Bűntudatában már be sem dobja a keszegezőt.
A Professzor készülődik. Az aktatáska tartalmát kiborítja a fűre.
– Hogy az a hálaisten rázza meg magukat! Már megint itt volt valaki a helyemen. Én nem szívok filtert! – átkozódik, miközben csikket szedeget a fű közül. Csend.
– Bátor gyerekek maguk. Én ha valamit csinálok, nem tagadom le! – Fölveszi a botot, és a három centiméter átmérőjű, tegnapelőtt gyúrt kenyérgombócba beledugja a horgot. Az ólmot lehúzza a horogig, és földob az akácfára.
– Madarászik, fater? – szól át őszinte érdeklődéssel a sárgainges.
– Azannyaoltári… – dünnyög a Professzor, és többször bevág az akácfának. A tízéves zsinórtól kacér himbálózással válik meg az úszó ólmostól, horgostól.
– A szerelmit ennek az egyesületnek, aki nem vágatja le az ágakat! No majd befűtök én nekik!
– Azzal az akácfával, fater? Elég lesz nekik egész télire – szól a sárgainges.
– Mit pofázik bele maga az én dolgomba, mi? Annyit ért maga a horgászathoz, mint asszony a kártyához. Mit dumál maga?
– Fater, nyugi.
– Nyugizzon a nénikéjével. – A Professzor bedobja a másik horgot és három kiló főtt krumplit zúdít utána. – Azért nem fognak maguk, mert nem etetnek. Én mindig fogok – morog.
– Mi már fogtunk – jegyzi meg csendesen a szürkeinges a túloldalon.
– Na, mutassa!
A fiatalember fölemeli a szákot a tükörponttyal.
– Az méreten aluli. Azért nincs elég hal, mert maguk kifogják a kölökpontyot.
– Az a ponty harminchárom centis, öregapám – szól a sárgainges társa védelmében.
– No hozza ide, ha meri! Majd én megmérem.
– Én nem merem a halat, hanem fogom – mondja a sárgainges.
– Na ugye, nem meri! Bátor gyerekek maguk. Én ha kispontyot fogok, megmutatom még az istennek is. – A Professzor egy szatyor száraz kenyeret ereszt madzagon a vízbe.
– A disznók meg az ólajtót rágják otthon, ugye fater? – évődik a sárgainges.
– Minek törődik maga azzal?
– Hát csak úgy mondom.
– Maga csak ne mondjon semmit! A maga böszme-nagy úszóira akkora ólom kell, mint egy hosszúszilva. Az életben nem fog azzal pontyot.
– Már kettőt fogtam, most csukázom, ha nem látná, öregapám.
– Azannyaoltári… Jó lesz, ha kiveszi a csukázóját, mert ha belemegy a zsinóromba, megkeserüli.
– Nem megy bele, végólmos.
– Azért nem fog maga csukát sohasem, mert leszögezi a kishalat.
– Már fogtam egyet – mondja a sárgainges, és felemeli drótján a rablót.
– Azzal a bugylival ugrál annyira?
– Nem ugrálok, fater. Ülök. Azonkívül epedve várom, hogy maga beleessen a vízbe, és kitépjék a mócsingos szívét az ilyen bugylik.
– Hallja, ne sértegessen, mert átmegyek, és belevágom a vízbe!
– Eddig is magát vártam, mert senki nem akadt, aki bele akarna vágni a vízbe. – A Professzor undorral rálegyint, és mögém ballag.
– Maga mit akar fogni?
– Halat. Hát maga?
– Maga így sohasem fog halat. Maga nem főzi meg eléggé a kukoricát. – Belenyúl a zacskómba, és zsebrevág egy marékkal.
– Maga mióta horgászik?
– Pirospünkösd óta.
– Az meg is látszik magán. Ha annyit horgászott volna, mint én, nem vetne a bokor alá.
– Miért?
– Mert fönnakad a ponty, aztán fuccs!
– Még nem akadt fönn.
– Csak a jóisten adná, hogy fönnakadjon! Minden hala fönnakadjon! Maga olyan bélebüszhödt káder, nem hisz a jó szónak. – A fára akasztott táskámat meghimbálja undorodva.
– Mi a búbánatnak ennyi zseb? Talán dísznek varrta rá?
– A dobozoknak varrtam rá.
– Azért zörög maga mindig, mint egy kehes vekker. Az ember kijön pihenni a vízpartra, aztán csak csörgést hall, mint a kocsmában. Azt hiszi, a halak szeretik a maga ricsaját? Azért nem fog maga halat sohasem.
– Fogtam egyet az előbb.
– Ahá! Mondja, minek engedi be a part alá azt a halat? Hogy megegye a pézsma?
– Talán nem eszi meg.
– Majd meglátjuk. Nekem, ne féljen, nem eszi meg a halamat, mert beleteszem a szatyorba, és ráülök.
– Igaza van.
– Naná, hogy igazam van! Tudják maguk azt nagyon jól, hogy mindig igazam van. – Hegyeset köp a szákom mellé, és visszaballag az állásába.
A túloldalon az egyik öreg megakasztja a pontyot, zsinórját a lába közé feji. A ponty locsog, a rövid, vastag bot bólogat.
– Minek erőlteti annyira, hé?! – kiabál rá a Professzor. Az öreg morog valamit, ügyetlenül mellémerít a pontynak, majd másodikra megszákolja.
– Koszos egy jószág. Ennek köllött fölállni? Az ilyet én ülve kiveszem, szák nélkül – döngicsél mesterünk méltatlankodva.
– Hát, tudja bátyám, maga az isten személyesen – mondja a sárgainges és rábólint.
A Professzor győztesen tekint körül. Egyet előrelép, hogy jobban lássa mindenki. A botot a ponty suttyanva rántja ki a lába közül. Óriási röhögés minden irányból. A bot úgy vágtat a bokrok alatt, mint az eleven veszedelem.
– Hogy az a sistergős… Mert örökké idegesítenek. Most itt van az eredménye!
– Tud úszni, bátyám? Most megtanulhat – évődik valaki a fák között.
– „Törökkanizsa felé, viszi a víz lefelé…” – dudorászik a sárgainges. A bot megáll szemben a fűzgyökerek alatt.
– Hozzá ne merjenek nyúlni! – kiabál a Professzor. Nagy sietve kacsázik a bokrok között, majd futásnak ered. Kampós ágat tör a fűzről, lehasal, és kiemeli a botot. A potyka már régen visszanyert szabadságának örül. A horgot a Professzor beszakítja a gyökerekbe.
– „Nem eszik az egyebet, petrezsirom gyökeret…” – hallik az ének a fák közül.
A Professzor csendesen sétál a helyére. A cókmókját belerakosgatja az aktatáskába, a botokat hosszú madzagra kötve a vállára veti. Rátámaszkodik a kerékpár kormányára, és fújja a füstöt a sűrűsödő alkonyatba. Szeme úgy repked, mintha keresne valakit.
A horgászok csendesen ballagnak el mögötte.
Hozzászólások