Évente többször megfordultam Erdély egyik igazgyöngyszeme mellett. Mindig más és más arcát mutatta nekem. Láttam a sarjadó kikeletben, a vadzöld nyárelőn, a forró nyárúton, az ezerszínű késő őszben és párszor már csúszkáltam a jegén farkasordító hidegben. És Őt majdnem mindig ott találtam. Nyáron szalmakalapjában, télen kucsmában, kesztyűvel a kezén, de az elmaradhatatlan festőállvány mindig ott állt előtte. Alkotott.
Portik Sándor
Lassan több mint egy évtizede, hogy festményeit, metszeteit csodálva szóba elegyedtünk. Ettől a pillanattól Ő számomra egyet jelentett a tóval. Ha megérkeztünk a parkolóba, rögtön odatekintettem, kikandikáltam a tó partjára. Vajon Ő ott van-e. És nagyon csalódott voltam, amikor nem találtam ott. Hiányérzetem volt.
A Gyilkos-tó legendáját több százszor is megfestette, és benne elrejtette a földcsuszamlás dátumát. Külön játékot jelentett, amikor anyaországi ismerőseimet felkértem, találják meg az évszámot. Jópáran vásároltak is a mindig nyomott áron eladott eredeti alkotásokból.
Többször arról is beszélgettünk, hogy érdemes volna Magyarországon is bemutatni alkotásait, akár egy vándorkiállítás keretében.
– Erre nekem nincs időm, én alkotni szeretek, meg egyébként is az sok munkába és költségbe kerülne – tért ki a meghívás elől.
Talán úgy érezte, hogy az alkotásai ott, a szülőföldjén fejtik ki a legerősebben a hatásukat? Lehet.
Rákeresek az interneten. Látom szűk hazáján kívül megismerhették műveit az anyaországban és Svédországban is. Nagyon kevésnek tartom a merítést. Lehetet volna sokkal több helyen is megcsodálni az alkotásit.
Lehetett volna. Vagy talán még lehet? Ha valaki rászánná magát és gondozná hagyatékát?
Számomra a Gyilkos-tó Portik Sándor festőművész nélkül olyan, mintha a tóból egy pillanat alatt eltűntek volna a kiálló fenyő-csonkok. Hiányzik. Hiányozni fog.
Hozzászólások