Kunos Lajos és felesége egy alföldi kisvárosban élték nyugdíjas éveiket. Lajos bácsi hetvennyolc éves volt, még a felesége – Rozika – csupán egy évvel volt fiatalabb férjénél, most töltötte be a hetvenhetediket. Még jókedvében viccelődött Lajos bácsival.
– Én két hetes vagyok! – mondta a reggelinél.
– Te csak szeretnél annyi lenni – nyugtázta az öreg mosolyogva és megsimította Rozika keze fejét. Aztán folytatták csendben a reggelizést, amely minden reggel pontban nyolc órakor zajlott a konyhában.
Ezt követően Lajos bácsi elcsoszogott az ÁBC-be azzal a kis cetlivel, melyen Rozika által felírtakat kellett elhoznia a boltból. Délben megnézték a TV1- en a híradót, majd ebédeltek, amit a feleség aznapra megfőzött. Délután egy kis szieszta. Lajos bácsi szeretett a fotelben ülve aludni. Rozika pedig rejtvényt fejtett. A vacsora már nem volt minden esetben rendszeres. Lajos bácsi sokszor kihagyta, a gyomrára panaszkodott. Aztán úgy este kilenc és tíz óra között lefeküdtek. Ilyen formában teltek szépen, csendben nyugdíjas napjaik.
Aztán egyszer egy szeptember végi napra ébredtek volna. Lajos bácsi nyöszörgésére riadt fel az asszony és kérdezte:
– Jól vagy apukám? Hívjak orvost? – de már nem tudott az öreg erre válaszolni, elájult. Rozika átrohant a szomszédba, ijedten elmondta mi történt, a szomszédasszony nem szólt, csak hívta a mentőket.
A mentők pár perc alatt odaértek, ketten jöttek fel az emeletre. Megnézték Lajos bácsit, valami tettek vele, kinyitotta a szemét, aztán ülő hordágyon levitték a mentőkocsihoz. Rozika néni annyira megijedt, hogy nem akart menni. Az autó szirénázva elhajtott. Később felöltözött és kiment a kórházhoz. Megmondták hol találja meg. A kórteremben négyen voltak. Lajos bácsi az ablak felőli egyik ágyon feküdt. Sápadt volt, nehezen vette a levegőt. Csak nézte az asszonyt, akivel sok jót és nehézséget éltek át. Rozika néni egy kis székre ült az ágy mellé és fogta az öreg kezét. Érezte, már nem szorítja úgy, mint korábban, fiatal korában. Mintha az erő kipárolgott volna belőle. Ült ott vagy két órát, aztán felállt és azt mondta:
– Holnap reggel megint jövök! Gyógyulj meg!
Megsimogatta a kezét és buszra szállt, hazament. Nem tudott másra gondolni, csak az ő urára. – Gyógyuljon meg! – ezt kívánta, többször is.
Másnap reggel bement a kórházba, vegyes érzelmek dúltak benne. Lassan közelítette meg a kórtermet, bement, de az ablak felőli ágy üres volt. Egy fehér köpenyes nővér jött be, vállára tette a kezét és halkan mondta:
– Lajos bácsi csendben elment! – és a sírni kezdett öreg nénit kikísérte a folyosóra és leültette. – Nyugodjon meg, nem szenvedett, csendben elaludt – tette még hozzá.
Ült a folyosón egy darabig, aztán az ötlött fel benne: – Már nincs itt semmi keresnivalóm!
Rozika néni hazament a kórházból. Fáradnak érezte magát, leült a szobában az egyik fotelba és körülnézett. Most tudatosult benne, hogy Lajos bácsi nincs többé. Megpróbálta magát azzal vigasztalni, lement a boltba, mindjárt itt lesz. Tovább ült maga elé bemulva, de az ajtó nem nyílt meg.
– Az én Lajosom itt hagyott! – hasított tudatába és elkezdtek potyogni könnyei. Sírt, csak sírt, már nem is tudta mennyi ideig. A fáradtság vetett véget ennek a sírásnak. Tenni kell valamit – ötlött fel benne. A temetés, azt meg kell szervezni. Átment a szomszédba, az már várta, és amikor meglátta Rozika néni arcát, tisztában volt mindennel. Átölelte ezt a kis összetört asszonyt és annyit mondott:
– Őszinte részvétem! – álltak egy darabig, vártak, lassan megszűnt a feszültség, majd beszélgetni kezdtek.
– Milyen temetést szeretnél? – kérdezte a szomszédasszony, Klárika, aki közel volt már a nyolcvanhoz.
– Hagyományosat – válaszolta.
– Mert van urnás temetés is. Jártál a temetőbe, az urnák ott sorakoznak a kolumbáriumban – folytatta Klárika néni.
– Az nekem nem tetszik! Onnan csak úgy kilökhetik az embert! – érvelt Rozika néni. – Olyan, mint a galambdúc.
– Ebben van némi igazság. Akkor jobb lenne, ha valamilyen zárt helyen lenne. Tudod az is számít, hogy a sírt azt rendben kell tartani – magyarázta Klárika néni.
– Nekem a sírhant az igazi nyugvóhely. Apámat, nagyapámat is így temették el – mondta Rozika néni. – Ha kimész, tudod, hogy a földhant alatt nyugszanak, ott nyugodtan gondolhatsz rájuk és sírhatsz, amennyit csak akarsz.
– Akkor holnap elmész a temetkezési vállalathoz és megrendeled a temetést?
– Mindjárt reggel elmegyek.
A temető gondokságát kereste. Kis sárga épületben volt, szinte a temető közepén. Bekopogott, az irodában egy fiatalember ült egy asztal mögött és iratokat rakosgatott.
– Tessék, miben segíthetek? – kérdezte egyszerű közvetlenséggel, amikor meglátta ezt a töpörödött öreg nénit, fekete ruhában.
– Tudja, meghalt a férjem, két nappal ezelőtt, sírhely kellene. Szeretném szegényt eltemetni.
A fiatalember mindjárt szétnyitott egy térképet, amely a temető parcelláit ábrázolta. Kérdően nézett a nénire, de megértően nézte.
– Nem is tudom – kezdte Rozika. – Tudja, kedves én nem nagyon vagyok ismerős itt a temetőben. Csak az Amálka sírjánál jártam párszor. Az a hely megfelelne.
Persze a fiatalember nem tudta ki az Amálka és itt a temetőbe hol lehet a sírhantja. Faggatózni kezdett. Rozika néni felvázolt pár érdekes sírt, nagyobb fákat, meg az utat, melyen akkor oda mentek. A fiatalember gondolkodott egy kicsit és azt mondta.
– Talán tudom, hol lehet, amire gondolni tetszik. Jöjjön, elmegyünk és pontosan kijelöljük a helyet. Nekem sem árt egy kis mozgás.
Útnak indultak, több úton elmentek egy-egy darabig, közben lefordultak. Rozika néninek egy idő után kezdett ismerőssé válni a temetőnek ez a része. Még egy kis gyaloglás után felkiáltott:
– Ott van Amálka sírja! Ide valahová szeretném elhantolni a férjemet. – mondta és hirtelen izgalom fogta el. A fiatalember körülnézett és egy sírhelyszerű részre mutatott, majd meg is állt ott rajta.
– Ez jó lesz!
Rozika néni bólintott és arra gondolt, az én Lajosomnak ez lesz a végső nyughelye. Visszamentek az irodába, akkorra egy fiatal lány is ott volt. Megegyeztek a temetés időpontjában. Ez a nap október öt volt. A fiatalember mondta lánynak:
– Írd be a naptárba, ezt a napot és írd fel egy cetlire, hogy a temetkezési vállalathoz át tudja adni.
Ezzel visszament a városba és felkereste a „Jószándék” nevű temetkezési vállalkozót. Kiválasztotta a koporsót, mondták, kiássák a sírhelyet, a kórházi hűtőkamrából elhozzák Lajos bácsi holttestét, kiválasztotta a temetéshez szükséges kellékeket, a koszorút. Aztán kifizette a végösszeget, amely a kettőjük nyugdíjának majdnem a háromszorosa volt.
– Még jó hogy félretettem ezt a pénzt! – mondta úgy önmagának. Aztán lassan hazament. Várta a megjelölt napot. A szomszédasszony megígérte, elkíséri a temetőbe.
Eljött a megjelölt nap. Kimentek a temetőbe. Csendes őszi nap volt, kellemesen meleg, a fákat rozsdabarna és sárga levelek borították. Amint mentek, Rozika néninek kezdett valami gyanúsnak tűnni. A temető csendes volt, egy élő embert sem lehetett látni. A sírhelynél érte őket a meglepetés. A sírhely üres volt, azon egy kapavágást sem tettek, minta ide nem is akarna senki temetkezni. Elszorult a szíve, sírni próbált, de nem sikerült. Klárika, a szomszédasszony vigasztalta.
– Biztos valami tévedés lehet! Megyünk és megkérdezzük.
Mindjárt felkeresték a kis sárga épületet a temetőben. A fiatalember elővette a naptárt, melyen a tizenötödikei dátum szerepelt. Hangos szóváltások következtek, ez nem lehet igaz, érvelt Rozika néni. Felhívták a temetkezési vállalatot, ahol megerősítettek a tizenötödikei dátumot, még a cédulát is megkeresték, az időpont pontos volt. A fiatalember gyanította, hogy a fiatal lány tévedhetett. Szőrnyű az ilyen pontatlanság ilyen esetben, amikor az ember a tragédiát éli át. Megpróbált magyarázkodni. Ő is szomorú lett, ahogy nézte Rozika néni arcát, akit ekkor látott életében másodszor. Olyan érzése támadt, minta ez a sérelem az ő édesanyját érte volna. Hirtelen még a könnyei is kicsordultak, de ez nem volt mentség a történtekre.
Nem volt mit tenni, meg kellett várni az új időpontot. Rozika néni nagyon nehezen viselte ezeket a napokat. Már azt hitte, sohasem lesz ennek vége, talán az lenne a legjobb, ha ő is Lajos bácsihoz csatlakozna, megszűnne minden baj. Klárika, a szomszédasszony vigasztalta:
– Ne keseredj el, minden rendeződik!
Igaza volt, mert a viszályos dolgok minden esetben nyugvópontra jutnak, csak aztán az a kérdés, hogyan? A temetés rendben lezajlott, minden pontosan működött. A feszültség Rozika néniben feloldódott, egy idő után már nem is neheztelt rájuk. Rendszeresen kijárt a temetőbe, már az első hó is leesett, a téli szél lengette a fák üres ágait. Egyik nap azzal a megnyugtató gondolattal indult haza: – Majd én is jövök! Ez a sorsunk! Élünk, meghalunk!
Hozzászólások