Aki szalad, az nem látja,
csúf is, szép is, nem bánja,
szeret, ha jó, s ha rossz leszek,
hisz a világnak rendje ez.

Fáradt lettem, s voltam már,
a nincs a vannal kiabál,
kellenének a jó szavak,
hol az érzés torkon ragad,

teli dalok íze számban,
láb alá, s főként a bálba,
e szűken tág világunkban
megérteni önmagunkat.

mert

Gyorsan fogy a mise bora,
temetés, menyegzők tora,
kiürül a régvolt ferslóg,
ami marad, kevésre jó,

észrevétlen kopik, vész el,
friss víz, üres, kong a Bétel,
kalász magja alig él már,
gyarapodik rest s a hiány.

Szükség ver föl minden reggelt,
álmatlan és fulladt éjjel
engem a kérdések gyűrnek,
nagyanyám is miként tűrte,

markot szedve, mezítlábast,
csupasz karja, keze, háta,
kilenc tavaszú hamvas lány,
gyermek évein sírva járt.

Van, kinek van, s kinek nem jut,
s ő, tán’ a mennyekbe följut,
mert „kit úszni vízbe dobtak”,
s kényszernőtt tudáson hagytak,

ott az igazság valódi,
és mindent a nevén szólít.

idézet: József Attila: A hetedik c. verséből
ferslóg: régi gabonatároló láda
Bétel: Isten háza

2022. június, nyárelő hava

Megosztás

Tweet