Sztálin terve a kulákság megsemmisítésére
A „kuláktalanítás”
Különösen sok szenvedést okoztak a bolsevikok a mezőgazdaságnak, a falvak népének, ami azért is borzasztó, mivel épp ők példálóztak arról, hogy a cári rendszer milyen elnyomásban tartotta a muzsikokat évszázadokon át. A párt központi bizottsága 1929. novemberi teljes ülésén a következőket állapította meg Vjacseszlav Molotov: „Föl sem vetődik a terv keretében a kollektivizálás ütemének kérdése… négy és fél hónap, ezalatt, ha közvetlen támadást nem indítanak ellenünk az imperialisták, döntő áttörést kell elérnünk a gazdaság és a kollektivizálás terén”. A kollektivizálás menetét 1930. január 5-én törvénybe iktatták. Elsőként, az év őszére Észak-Kaukázust, az Alsó- és a Középső Volga-vidék teljes kollektivizálását határozták el, a többi gabonatermő vidéket pedig ezek után. Sztálin elérkezettnek látta az időt kijelenteni: áttérnek „a kulák kizsákmányoló törekvéseinek korlátozásáról a kulákoknak mint osztálynak megsemmisítésére”. Egy Molotov vezette külön bizottság dolgozta ki a gyakorlati intézkedéseket. Az első csoportba kerültek az „ellenforradalmi tevékenységben résztvevők”-nek minősített kulákok. Őket letartóztatták, az akkori titkosszolgálat, a GPU munkatáboraiba kerültek, ha pedig ellenálltak, azonnal kivégezték őket. A családjukat deportálták, vagyonukat elkobozták. A második csoportba soroltak „kevésbé tevőleges ellenzékiséget tanúsítanak, de azért megrögzött kizsákmányolók, ennél fogva természetszerűen az ellenforradalom támogatására hajlanak” a verdikt szerint. Őket is letartóztatták, családjukkal együtt az ország távoli zugába deportálták őket. A harmadik csoport kulákjait „rendszerhűnek” minősítették, a hatóságok lakókörzetük szélére telepítették őket, „a kollektivizált övezeteken kívül, olyan földekre, amelyeken talajjavítás szükséges”. Megszabták azt is, hogy az összes gazdaság 3–5 %-át kell érintenie ezeknek a rendelkezéseknek.
A „kuláktalanítók”
A megvalósításra létrehozott „kuláktalanító bizottságok és brigádok” munkáját a helyszínen az ottani pártbizottsági titkár, a tanácsi végrehajtó bizottsági elnök, a GPU-felelős alkotta trojka hangolta össze. Az első csoportba sorolt, a tervek szerinti 60 000 családfőt tartalmazó listát a politikai rendőrség hatáskörébe utalták. A másik két csoport jegyzékét a helyszínen állították össze a „falubeli aktivisták” ajánlásai alapján. Ez utóbbiakat a tömeggyilkos Ordzsonikidze írta le: „alig van pártmunkás a faluban, ezért rendszerint egy ifjúkommunistát vittünk oda, melléadtunk két-három szegényparasztot, és ez az aktíva van megbízva, hogy személyesen intézzen el minden ügyet a faluban: kollektivizálást, kuláktalanítást”. Nem csoda hát, ha kollektív leszámolások történtek, és a kívülről jött, a valós helyzettel tisztában nem lévő, de bolsevizmussal teli, elborult elmék milyen pusztítást tudtak véghezvinni a falvak társadalmában. Egyébként is a „kulákok” legtöbbje addigra már szegénységbe süllyedt, mivel annyira meggyötörték őket az egyre súlyosbodó adókötelezettségek, ezért ezek a bolsevik „szervek” később már a párt által az előző években kidolgozott elveket sem tartották be a gyakorlatban.
Az akkori helyzetre egy szmolenszki területi GPU-jelentés világított rá: „a kuláktalanítók lehúzták a módos parasztokról a téli ruhát és a meleg alsóneműt, ám először is a cipőjüket szerezték meg. Úgy hagyták a kulákokat gatyában, minden elvettek tőle, még az ócska gumicipőt is, női ruhát, 50 kopek ára teát, piszkavasat, kancsót…Még a gyerekek feje alá tett kispárnát is elkobozták a brigádok, akárcsak a tűzhelyen fövő kását, amit ráöntöttek az összetört szentképekre”. A GPU-adatok mellett a besúgó, részt követelő szomszédok „munkája”, és sok bizottság jelmondata („együnk, igyunk, minden a miénk”) nagyban gyöngítette a központi párthatározatok megvalósítását. Az is sűrűn megtörtént, hogy az így összegyűjtött vagyontárgyakat épp ők hordták szét vagy árverezték el. Még tovább menve, sok „kuláktalanító brigád” parasztházakat, izbákat és teheneket vásárolt mélyen áron alul, teret kapott a személyes bosszú, a leszámolás is. A gyakorlatban a „kuláktalanítottak” 80-90%-a középparaszt (szerednyak) lett.
Mivel azonban a „kuláktalanító irányszámot” teljesíteniük kellett, jellegzetes bolsevista módszerekhez folyamodtak ezek a helyi bizottságok. A letartóztatáshoz és deportáláshoz elég volt annyi, ha valaki nyáron gabonát árult a piacon, vagy évekkel azelőtt napszámost alkalmazott, vagy disznót vágott, vagy szegényparasztként kereskedett… vagy cári tiszt volt a rokona, vagy sűrűn templomba járt, vagy csak „egyszerűen” ellenszegült a kollektivizálásnak. Ráadásul ezek a sokszor túlbuzgó brigádok egymásnak is „keresztbe tettek”: volt eset, hogy az egyik falu „kuláktalanító bizottságának” középparaszt tagját kulákként tartóztatták le a falu másik végében garázdálkodó másik hasonló bizottság tagjai!
Lázadás, bolsevik megtorlás
Az igaz, hogy eleinte a falvakban sokan kihasználták az alkalmat a személyes leszámolásra, vagy a zavarosban történő halászásra, de egy idő után megfordult a helyzet, összefogott a faluközösség a „betolakodók” ellen. Csak 1930 nyarán 402 parasztlázadást, a kollektivizálás elleni tüntetést regisztráltak a hatóságok, februárban már 1048-at, márciusban pedig 6528-at. Átmenetileg Sztálinék is módosították terveiket, fölléptek az „eltorzítások”, a „túlkapások” ellen. A falvak népe a maga módján reagált erre: csak márciusban ötmillióan (!) léptek ki a kolhozokból! Ráadásul a parasztok az ottani erőszakos megmozdulásokban sok tisztviselőt öltek, sebesítettek vagy vertek meg. Különösen Ukrajna nyugati részén és Észak-Kaukázusban volt súlyos a helyzet. Számtalanszor előfordult, hogy parasztasszonyok szálltak szembe a hatóságokkal, amikor például a templomok bezárása ellen tüntettek, vagy a gyermekeik táplálásához nélkülözhetetlen tehenek „kollektivizálása” ellen tiltakoztak. Csak ebben az évben 14 000 rendszerellenes lázadást rögzítettek, amelyekben 2,5 millió falusi vett részt. A véres összecsapásokban a GPU-alakulatoknak fejszével, vasvillával estek neki, több száz helyi tanácsot (szovjetet) dúltak föl, jegyzéket állítottak össze a követelésekből. Ezek között olyan hétköznapi dolgok szerepeltek, mint az elkobzott szerszámok és jószágok visszaadása, vagy olyan nagyobb horderejű kérdések, mint a helyi kolhoz föloszlatása, a szabad kereskedelem visszaállítása, a templom újra nyitása, a kulák javak visszaszolgáltatása, az elhurcoltak szabadon bocsátása, a bolsevik hatalom eltörlése, sőt a független Ukrajna helyreállítása…
Áprilisban a kollektivizálás lassítására szólítottak föl, de az erőszakos megmozdulások csak a nyártól csökkentek számottevően. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy ezek a lázadások spontán módon törtek ki, egymástól elszigetelten, nem voltak kellően megszervezve, és az 1920-as évek elejétől eltérően fegyverzetük is minimális volt. A sztálini önkényuralom ugyanis addigra már megszilárdult, és kérlelhetetlenül lecsapott. Az „ellenforradalmi elemek felszámolása” ürügyén sok ezer személyt tartóztatott le, és csak ezen a területen a halálra ítéltek száma 1930-ban 20 000 fő volt…
És ez még mindig nem volt elég a bolsevista gyilkosoknak. Ezzel egy időben a rettegett GPU-vezér, Genrih Jagoda az „első ütemben” 60 000 kulák letartóztatására adott ki parancsot februártól, és jellemző volt a hideg bosszúszomjukra, hogy pár nap (!) alatt „túlteljesítették a tervet”. Ehhez az kellett, hogy az „osztályidegen elemek” sorában a régi rendszer rendőreinek, fehér tiszteknek, lelki pásztoroknak, apácáknak, falusi mesterembereknek, régi kereskedőknek, falusi értelmiség tagjainak és „másoknak” minősített személyek szintén szerepeljenek!…
Hozzászólások