Ha majd az égről, csöndben lehull
az utolsó, elfáradt kis csillag,
ha majd Isten, tenyerén már
csak a megtért lelkeinket tartja,
amikor nem kell már az anyag,
a végtelennek adathordozója,
mikor nem lesz már, ez az oly
imádott és csodált, formásan
és kacéran csavargó, eszeveszett
világ, mikor majd a mindenek
egymásba simulnak,
hol már nem kell semmi,
hol már nem bánt senki,
akkor én felsírok.
Hol vagytok, ó hol,
Istenem, erőtől duzzadó, regélő
szavaid, mit születéskor, anyám
nyelvével örökségül adtál, s bolygók
fonta sorsomra, világító
keresztként tarisznyámba raktál?
Hol vagytok, ti szívemet maró,
hol édes, hol kínzó fájdalmak,
hol vagytok, ti hajlatim csodáló,
szédítő vágyszavak, hol vagytok
meleg, baráti kezekbe simuló,
szép, őszinte szavak?
Hol vagytok, hol?
Ti Szavak! Ti kedveseim!
Ha csak pillanatra feledném
mások keserveit, én teljes szívvel
kérném, Édes Anyanyelvünk hadd
szóljon örökké, hisz a Teremtő nyelve.
Mely itt született, itt ezen a szerelmes
tájon, hová gondolatban is, csak
könnyekkel ölelkezve járok az év
tízezredekkel, vagy tán évmilliókkal,
s válok eggyé, velük, az előttem szólókkal.
Folyamközök népeivel egy
és ugyanazzal, a közelivel
és a távol keletivel, hová
vitte szélfúttával, igében,
varázs szavában földi s égi
minden tudást, s megszülte
az Íjász királyt a szomjazó
nyugatnak, s észak hideg
szeleinek Odint, a tanító
mágust adta.
Később sem fukarkodott,
hisz’ mindenét odaadott:
szívét, lelkét, egy életét
a hálátlan utókorért.
Aztán keletről visszafordult,
hívó szülője szavára, s szelek
rázta lármafákban, a Kárpátok
szorosában ölelkezett rég elmenttel,
hazavárttal, az itt maradt, ős tűzőrző,
Öreg Isten teremtette egy-vér rokonával.
Térdre hulltak,
és egy nyelven szerettek.
Szólj, szólj! Szóljatok!
Szép szavak daloljatok!
S hallgassátok népek,
mit üzennek néktek!
Mert soha ne hidd, hogy két kezed az úr!
Érezd, a szónak akarata van.
Néha csodálod: mi mindent nem írtam!
De a minden nap gondja ismét nyakadba hull.
S újra könnycseppek mossák didergő válladat.
Szavak.
Piros-fehér-zöldben fürödnek vadul,
s valahol benned és ott, körülötted
csilingelő szóbokor űzi a borút.
Rajta madarak csicseregnek, búgnak,
csak neked súgnak, és vallanak mohón:
Terítsd betűim hófehér vállakra!
Könnyet itasson hát az engesztelő szó.
Bennem van rejtve titka a szíveknek,
az Istent dicsérő, enyhülést hozó! –
Égi ige nyelvén így csiviteltek.
Tollam kezembe vettem,
szó-fa ágán elpihentem,
s élvezettel azt figyeltem,
hol ez, hol az súg fülembe
egy-egy dallamot.
Alázattal hátradőltem,
s árva lányka búsan hagytam,
hogy ott, akkor kicsiny rajtam,
apám s anyám nyelvének,
tőlük sosem hallott szavai
rajtam elégtételt vesznek.
Képes magyar szók szőttesére
édes-sós könnyeim hulltak,
rajta virágba borultak,
tulipános szép mintából
madárba fordultak,
s kiterjesztett szárnya alatt,
anyám ölelő karjaiba, ott fönt,
a magas szó-fa ágán, végre
csöndesen így borultam.
Magyar szónak,
borúsnak és vigadónak,
könnyesen is mosolygós szőttesét,
szívem, betűkből rótt köntösét,
melegedni, hűlt szívet is melegítni,
ide, elétek borítottam.
Szóljatok hát szép szavak!
Örökké
- július, Áldás hava
Hozzászólások