Valami hitvány dara hullott, a járdán otromba csizmanyomok, az úttesten végtelen keréknyomok. A szél – akármerre fordultak – szembe fújt, a dara szembe hullt. Az autóbusz percekig várakozott az előző megállóban, aztán csigalassúsággal közeledett, a kátyúban oldalra döccent, a kátyú után mintha a levegőbe dobta volna magát. Az utasok már a felszálláshoz helyezkedtek, a gyengébbeket hátrább taszigálták, a nyelvesebbek zsörtölődtek.
Megrohanták a buszt, terjengett az „ázott kutyaszag”, ahogy nevezik. Viola alig érte föl a kapaszkodót, egy degeszre tömött aktatáska oldalba taszította, egy cekker állon ütötte. Még ötven perc – számolni kezdte a megállókat, a kanyarulatokat, a perceket. Szerda reggel, a minden reggel iszonyata.
Miért kell nekem a dél-pesti lapályról Észak-Buda hegyi elitiskolájába járnom, szerencsétlen páriának, aki szegényebb vagyok, mint a legszegényebb tanítványom? Miért akarom én mindenáron a história és a literatúra gyönyörűségét belecsöpögtetni ezekbe a multimédiás, virtuál-valóságos fejekbe?! – háborgott és dohogott Viola. Valójában hallgatott. Még negyvenhét perc – sóhajtotta megadóan.
„Egyedül hallgatom tenger mormolását…” – ezt fogja ma tanítani. Jaj, hogy tudta ilyenkor sajnálni szegény Mikest! Nagyon szerette ezt a verset és remélte, azért „a kölykök” közül is lesz, aki meg fogja szeretni. Legalább ott, az órán, az alatt a negyvenöt perc alatt. Már csak negyvenkettő. Az aktatáska támadott, a feje fölött átsüvöltött egy goromba mondat, talán a vezetőnek, talán csak úgy…
Tenger mormolása… – kínjában már szinte fölnevetett Viola, és egy döccenő után elharapta a nyelvét. Miért, miért ez az átkozott hajnali buszozás? Ha én gazdag iskolaigazgató lennék… – indult útjára egyszerre egy fürge gondolat-szökevény (és nem ilyen nyomorult tanszolga! – küldte utána gyorsan a mellékgondolatot Viola), hajóra raknám az osztályomat, körbe vitorláznám velük a Földközi-tengert, akkor majd megtanítanám nekik…
A következő megállónál a bőrgyári leszállók majdnem bedarálták, a Sivár utcai fölszállók majdnem kibelezték. – Iskolajacht! – ötlött eszébe a gyönyörű szó, bár tudta, az iskolajacht tengerészpalánták tanhajóját jelenti. Fehér egyenruhát, aranyozott tányérsapkát! – Ezt a bevásárló cekkert vigye innen az orrom elől! – és taszított egyet Viola, és taszítottak egyet Violán.
Igen, körbeutaznánk az egész Mediterráneumot, a levantei vizeket, a Dodekanészoszt, be a Dardanellák közé. Megnéznénk Rodostót, ami valójában Rodosztosz, mert hogy görög város – török földön. Meg Szalamiszt, ott a hadtörténész vonzódásúak kiháborúskodhatnák magukat. Meg Alexandriában a könyvtárat, amelyiket ha az van benne – azért, ha nem az van benne – akkor meg azért… tudják! Dehogy tudják! De hátha tudják?! Ha csak egy tudja…! És Karthágó, amelyet ceterum censeo le kell rombolni, és Karthágó, amely… elesett. Viola letörölt egy könnycseppet. Karthágóért? Vagy a cekker két göcsörtös tormája miatt?
És gyöngyhalászverseny és cápafelismerő verseny. Mondják: a polip hallatlanul magas intelligencia quotienssel rendelkezik (tudják: ez az IQ!), a lepényhal és a kardhal viszont fölséges eledel. Görög vörösborban, spanyol fehérborban. Beszélik… Jaj, istenem, már csak harminc perc! Viola alig mozdította a lábát, a végállomáson a tömeg szinte átsodorta a buszról a villamosra. Helyet persze nem kapott, örült, hogy megkapaszkodhat egy kapaszkodóban. Úgy horgonyzott a kapaszkodón és úgy csapódott jobbra-balra, akár egy csempészhajó a marseille-i kikötőben, miután megkerülte If várát. És Monte Christo és Monte Carlo…
Persze, az igazgató úr kigazdálkodhatná az iskolajacht kiadásait az évi költségvetésből, nem is olyan nagy dolog az. Majd takarékoskodunk a krétán! Vannak kölykök, akik tavaly is jachton töltötték a nyarat. Csak akkor persze a szülőket is magunkkal kellene vinni. Jöhetnek éppen, de csak külön hajón. A magukén, hátha ők is tanulnak valamit. Valakitől. Valaki mástól! Viola tavaly Somogybabodon töltötte a nyarat, nagyon szép nyár volt, gyönyörű a somogyi dombvidék. Koppány vezér földje, még igazi falu, igazi ludakkal, igazi diófával. Kettővel. Siessünk, már csak tizenhét perc. Jaj, micsoda óravázlatot kellene-lehetne írni naponta!
És ott van Málta, és ott Gozo, Málta testvérszigete, Kalüpszó titkos barlangjával, ahol a nimfa és Odüsszeusz állítólag hét évig… vagy ezt nem kellene forszírozni a tananyagban? Aki akarja, böngéssze végig a vonatkozó hexametereket. Hét év, az több mint maga az örökkévalóság! Ő, Viola meg a férje annakidején összesen három hónapig bírta egymást. És ha arra járunk, végig lehet izgulni a Szküllát meg a Kharübdiszt, meg persze Pompeit. A megkövült leletek között – igen – fogvacogtatóak is vannak. Ölelkezés közben érte őket a láva, a halál. Szép halál. Szép halál? Lehet szép a halál? Vagy csak a testükkel védelmezték egymást? Viola végigborzongott.
Az iskolajacht csak olyan közepes volna, nem is kellene a fedélzetre édesvizes uszoda, se luxusétterem, elég volna egy rendes zuhanyozó, persze nem olyan, mint a másodikon van, amelyik minden héten vagy kiönt, vagy eldugul. Meg egy büfé, olyan szendvicsekkel, amilyeneket a Rózsi néni ken. Persze egyes kölykök háborognának, de egyesek mindenen háborognak. Ja, és olvasta valahol Viola, hogy a jobb pompei-i (hát, mondjuk így!) mulatókban, ölelkezés közben a lányok mindig hangosan sikoltoztak a gyönyörűségtől, ez a „hangoskodás” benne volt a kialkudott bérben. Hja, szabados erkölcsök! – gondolta Viola, aztán: – Gyalázat! És ha valami bunkó légionárius, vagy lompos olajkereskedő volt az ügyfél? Az üzlet – üzlet, nem új dolog ez!
A Dunán öreg hajó – már nem is ringatózott, évek óta kikötve áll. Megmentették a szétbontástól, lett belőle múzeumhajó, night club, Viola sose volt benne, az egyik osztály itt tartotta az érettségi bankettjét néhány éve, sajnos nem az ő osztálya volt. Szívesen elment volna egyszer, de hát egyedül…
Nyáron jönnek ide is hajók, föntről a Sissi Prinzessin, a Mozart, lentről a Delta Csillaga meg a többi. Mondják, Passaunál alig tud egy ilyen hajó megfordulni, annyi benne a kajüt, a kabin, a bisztró, az uszoda. Minek a Dunára édesvizes fedélzeti hajóuszoda? – Ne kérdezz ilyet, te ostoba, látszik, hogy nem értesz a dolgokhoz! – Viola szinte repült le a villamosról, az átkelés felét már pirosban tette meg, rádudáltak az autók, örült, hogy legalább a mozgólépcsőn külön lépcsőfokon állhat másfél percig. Ez volt ma az első nyugalmas másfél perc. És valószínűleg az utolsó is. Viola alig várta, hogy vége legyen. Hogy benyelje a metró, aztán kiköpje, aztán fölfelé már szaladt a mozgólépcsőn is, hogy elérje a huszonegykor induló hegyvidéki buszt, azzal még éppen beér. Kilenc perc.
És hát jó képet vágni mindenhez, itt már lehetnek kollégák, lehetnek diákok meg a diákok szülei. Már persze azok, akik nem jachttal járnak (Jaj, mit is beszélek! – ütött a szájára Viola), akik nem kocsival járnak iskolába, vagy nem kocsival hordják a kölyköt iskolába. De még az igazgató úr is néha ráfanyalodik a buszra, hogy lássa – demokratikus lélek –, hogyan élnek, hogyan utaznak a tanárai, a munkatársai. Ilyenkor megnyugszik (az igazgató úr), látja: vidáman és nyugodtan kapaszkodnak a kapaszkodóba, egyesek még olvasnak is, ha leülhetnek. Sőt, úgy tesznek ezek az olvasó tanárok, mintha nem vennék őt észre. Őt, az igazgatójukat, na jól van! Csak csinálják ezt a könyvbe mélyedést! Nagyon jó dolguk van ezeknek a tanároknak. Túlságosan jó dolguk. Aztán panaszkodhatnak nekem! Jöhetnek az ötleteikkel, hogy jövő nyárra iskolajachtot akarnak, meg hasonlókat…
Hozzászólások