„Goromba” özvegyasszony Konotopnál
„A nagy város mellett kicsi falu. Közel van a városhoz, tehát viselte a háború minden borzalmát. Még nem város, de már nem falu. Ide települtünk a nagy vándorlás után. Kijelölték a nekünk jutott szállást. Öten jutottunk oda. Barátságtalan kutya után, barátságtalan, lármás háziasszony fogadott a házban. Kimutatta, nem szívesen lát bennünket. – Piszkosak, lucskosak vagyunk. Neki nincs semmije számunkra. Nincs ’kartoska’, nincs kenyér és nincs fűtőanyag. – Konyhánkon levest és némi konzervet kaptunk. Ezt majszoltuk, vagy így igazabb – faltuk. Amikor végére értünk, a ’hebrencs’ háziasszonyunk robbant közénk egy nagy tállal, amelyet szinte odadobott az asztalra. Finom illatú, főtt ’kartoska’ (krumpli) halmozódott rajta. Zsírosan fénylett, és szalonnadarabok húzódtak meg a krumplihegy gőzölgő oldalában, amelynek lábát ’agurec’ (savanyú uborka) üdítette. A nagyszerű gesztust és látványt zavaróan festették alá a ’chazajka’ ócsárlása és szidalmai. Sebesen pergett a nyelve. A többiek semmit, én is alig valamit értettem belőle. De éreztük, hogy a mennyei eledelt úgy adja – nem, odaveti –, mintha kutyának dobná.
Nem fogadjuk el – mondtam én megbízás nélkül, és feléje löktem a ’drága’ tálat. Újabb szidalmak kíséretében tolta vissza. Én is. A gesztus mind hevesebb, főleg a viharos kedélyű háziasszony részéről. Nehezen ment, de felismertem a lelket a hideg páncél mögött, és – valamennyiünk boldogságára – elfogadtuk a vacsorát.
Háziasszonyunk másnap önmaga fejezte be félig kész arcképét. A tüzérek vonultak be a faluba. Elnyűtt, fáradt sereg. Nem katonák, csak emberek. Sőt emberek sem – gyermekek. Bennük van minden, ami az emberben örök gyermek. Egy jó szó, egy simogatás kellene csak, hogy zokogva omoljanak egy meleg szívre: Bántottak, Anyám! A mi ’durva’ háziasszonyunk nagy kenyeret ölelve, kiállt a kapu elé, és egyre-másra szelte a karéjt az Embernek, a Gyermeknek. Soha nem tudom elfelejteni a képet, sem azt a lelket, amely többet tett a népek testvéri közeledéséért, mint ezer nagyképű szólam, és izzadva létrehozott egyezmény. A Karácsony lelkét, a sereptai özvegyet láttam ott akkor, és most, amikor leírtam, úgy érzem, hogy nem adhattam volna szebb ajándékot a Dunántúli Népszava olvasóinak.”
Miért jelentős ez a visszaemlékezés?
Az 1945 utáni új korszak előhozta tehát azokat a visszaemlékezéseket, amelyek egy új szemszögből, a frontról visszavonuló, és eközben embertelen kínokat kiálló sorkatona szemszögéből vizsgálták a történéseket, akik rokonszenvvel fordultak az ott élő lakosok felé. Ez a néhány év „ablakot nyitott” a sokrétű vizsgálatra, amely az 1949 utáni kommunista hatalomátvétel után végleg bezárult. Ezután már nem beszéltek erről, vagy ha szó is volt róla, a Horthy-rendszer, Jány Gusztáv és a „rabló kalandban” részt vevő katonák egyöntetű elítéléséről írt a megfizetett történetírás, az ezt tárgyaló újságírók. Mert azt se felejtsük: a magyaroknak a legtöbbet ártó Eduárd Beneš azt is elérte Sztálinnál, hogy a magyar katonákat még a németeknél (!) is kegyetlenebbeknek írták le a szovjet bértollnokok a doni harcok során!!! Hja, nékik könnyű volt: ők voltak a győztes keleti nagyhatalom, mi pedig a legyőzött vazallusaik!
Hozzászólások