Mindig, így a mostani időkben is nehéz kiszakadni a gondokkal terhelt mindennapokból. Az éhes lélek, gyomor, a sikertelenség és oly sok minden, a legtöbb esetben nem enged a szívhez semmit.
Egy alkalommal, egész napos szolgálatban voltam egy hajléktalanokat ellátó és befogadó intézményben. A város baptista gyülekezetének lelkésze, hetente egy alkalommal meglátogatott bennünket, a nélkülözés gyermekeit, azokat, akik az őt körülvevő világot egy másik perspektívából érzékelik. Akikhez Isten igéje sehogy, vagy igen nagy kerülőket, súlyos akadályokat legyőzve jutott csak el. Az első időkben ült az irodában, és várt, de senki nem jött be hozzá. Fölállt, járkált, látszott rajta, hogy bátortalan, talán kissé kellemetlen és nagyon is ismeretlen ez a helyzet. Ugyanakkor bántotta az érdeklődés hiánya. Aztán arra kértem, próbáljuk meg az uzsonna időt, jöjjön ki velem, közéjük. Tágas terem az étkező, sokan érkeztek aznap, kint már fagyott. A vágyott, jótékony melegben száradtak, párologtak, és lassan fölengedtek a fagyott kabátok, ujjak. Nehéz volt a levegő a sok megviselt, szappant, mosószert ritkán látott testtől, ruhától. Az asztalokon zsíros kenyér és tea. Gyűrött, fáradt, szinte kortalan arcok, üres tekintetek várták a pár órás feloldozást. A lelkész, kissé félénken, meglepődve, vagy talán megindulva a látottaktól helyet foglalt az egyik sarokban. Ahogy fogyott az étel, úgy lett egyre beszédesebb a társaság. Az első, aki észrevette őt, egy fogyatékkal élő fiatal fiú volt, akinek kötelező tartozékát és egyetlen birtokolt vagyonát egy vállon hordott, nagy kétkazettás magnó jelentette. A nevére már nem emlékszem, talán Robi, de a lányéra, a Magdiéra igen, akivel a maguk módján összekötötték az életüket. Az utcán éltek, hangos volt és kötekedő, de nem agresszív és végtelen kiszolgáltatott. Hiába az igyekezet, számtalanszor kerestem, és találtam számukra lakhatást, nem sokáig maradtak. GYIVI*-sek voltak, szülők, hozzátartozók nélkül. Csak az utcán érezték otthon magukat. Eljöttek minden étkezéskor, a legtöbb foglalkozásra is, főként tél idején, a hideg elől. Emlékszem, egy zeneterápiás pihenés félórája után, mindenki elmondhatta, hogy mit érzett, milyen képeket, élményeket hoztak a dallamok. Szerették ezeket a kiscsoportokat, de hogy valóban átélték-e azokat a különleges dolgokat, amikről meséltek, vagy csak a fantázia, a vágy szülte gondolatok merészkedtek elő belőlük, nem igazán tudtam eldönteni akkor sem. Tehát ő, a fiú, akinek nem jut eszembe a neve, nagy hahotázva csak annyit mondott: Én egész idő alatt azt éreztem, hogy a Magdi lába milyen büdös!
Itt aztán megtört a varázslat, nyers beszólások és nevetés mellett minden lezuhant a szürkénél is szürkébb valóságba.
Visszakanyarodva a lelkészünkhöz, a fenti történet főhősének kérdése hangos, és kötekedő, ugyanakkor teljesen érthető volt: Ha van Isten, akkor ők miért…
A vitatkozó szóra többen felfigyeltek. Aztán közelebb merészkedtek, volt, aki hozta a maradék, meleg teáját, kisebb jövés-menés kerekedett, és lassan egy pár főből álló társaság vette körül a lelkészt. A beszélgetés témája végül is nem a hit, nem az Isten létezésének a kérdésköre lett, hanem egy spontán beszélgetés. Ki hangosan, ki halkabban kérdezett, illetve válaszolt a kérdésekre. Kis idő elteltével egy, olyan igazi, nagy csend ereszkedett a teremre. A lelkész, rendkívül megragadó, mély hangján mesélni kezdett. Szépeket. Valószínű, megérezte, hogy itt, e sajátos és különleges közegben más nyelven kell megszólaltatni az igét. Valami illuzórikus világról festett tanulságos és megható képeket, melyről ők, e világ kitaszítottjai úgy gondolták, számukra olyan elérhetetlen, s néhol érthetetlen, hogy csak is a valóság lehet. Egy ismeretlen köré szövődtek a történetek, akiben bízni lehet, akitől kérni lehet, akinek panaszkodni lehet, akit akár meg is szidhat, számon kérhet, hogy miért nem, miért igen, de van. Érte és neki is. A hiányzó jó, vagy rossz szülő, a család, egy jó barát helyett is. Ez tényleg nagy és gyönyörű Mese, amire nekik igazán nagy szükségük volt. Aznap nyugodtabb lett a légkör, álmodozóbbak és szelídebbek a tekintetek, de nagyon fáradtak, mégis átmelegedettebbek az éjszaka órái.
A minap, amikor e történet eszembe jutott, valamiért a családtámogatás körüli perpatvar is földerengett. Támogatók, ellenzők. Próbáltam összevetni a két témakört, meg is találtam a kapcsot, de a párhuzamba állítás sántított. Föltettem magamnak a kérdést: vajon miért? Mi lehet a legnagyobb különbség? Hogyan lehet a legjobban körülírni a kérdést? A kérdést, hogy mitől marad az ennyire kiszolgáltatott, családtól, gondoskodó szeretettől megfosztott, és kilátástalan helyzetben élők lelke nyitottabb, és valamilyen fokon tisztább és befogadóbb, mint sok, sokkal jobb létben és viszonylagos biztonságban élő embertársunké? Nem tudom.
De az emberi faj fönnmaradásának egyetlen biológiai feltétele az utód nemzés. Nem bonyolódnék bele a tudomány és a fantazi által kínált egyéb lehetőségek boncolgatásába. Elég hátborzongató hírek láttak már napvilágot e témában. Ahogy nem kezdenék bele személyes ismereteimből leszűrt szerény véleményem kifejtésébe sem, a környezeti, lelki és szellemi szintű életminőség változás káros hatásairól, mert az igen szerteágazó és ingoványos mezsgyére navigálna. Maradva ezért a szignifikáns, józan paraszti gondolatmenetnél: ha annak biológiai, egészségügyi akadálya nincs, az európainak definiált kultúrnépeknél, a gyermekvállalás, normál esetben választás kérdése. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk azokról, akiknél a párválasztás nem sikerült, azokról sem, akiknek egyéb szenvedélye, szexuális beállítottsága, vagy éppen a munkája, a közjavát is szolgáló hivatása jelenti az élete értelmét. Kinek mit adott a sors, miben tud helytállni, a közösség alkotó részévé válni, szolgálni.
Ám a családokra, a gyermeket nevelőkre kiemelten fókuszáló kedvezmények mellett érvelve, muszáj még egyszer leírnom, hogy az emberi faj fennmaradásának alfája és omegája a gyermekszületés. Annak minden fizikális, mentális és nem utolsó sorban hosszú, hosszú éveken át tartó anyagi kihívásainak vállalásával együtt. Miattunk. Az emberi fajért, a jövőnkért.
Mert minden hivatásra addig van szükség, amíg van kiért és kinek. Csúnya szóval élve, amíg van humánbiológiai „vásárlóerő”, kereslet a kőművesre, asztalosra, tanárra, ügyvédre, közíróra és így tovább.
Azaz megszülessenek azok a gyermekek, akik egymás szellemi, illetve egyéb módon előállított termékeire, tudására, képességeire, szükségszerűn vevők lesznek.
Hiába leírhatatlan fájdalom a kontinensnyi éhező gyermek és felnőtt sorsa, és ennek, épp az ember természetében rejlő megváltoztathatatlansága (úgymint: anyagi, lelki, szellemi kizsákmányolás, mesterségesen tudatlanságban tartás…): úgy érzem, egyik sem írhatja felül a fenti érvelésem.
Teréz anya vajon hányszor szállt vitába Istenével a nyomor láttán? Hány megválaszolatlan kérdés mardosta lelke öklömnyi zugát, a szívét, mielőtt és miután átvette a Nobel békedíjat? Mit érzett, amikor meg kellett szólalnia olyan emberek előtt, akik a legtávolabb voltak az ő általa hitt, és kapaszkodón szeretett Istenétől?
Hányszor kérdezhette: Miért, Uram, miért a sok szenvedés, a leírhatatlan szegénység, ami ott, nekünk jut, itt pedig a felszínesség és a látszat fönntartotta mérhetetlen gazdagság és hivalkodás? Milyen végtelenített dráma, ami előtte, vele is zajlott egész áldozatos életén át? Miért több a jólétben a romlottság, az elesettben pedig a szelídség?
Tudjuk a választ? Igen.
Tesznek ellene azok, akiknek módjában állna, vagy akik maguk idézik elő ezt a disszonáns földi állapotot? Nem. Illetve, hatását, a jó irányú változás nyomait nem kimutathatón.
Éppen ezért, szavakban nem kifejezhető mértékben van szükség a lelki és fizikális támogatást nyújtó segélyszervezetekre. Örvendező és hálaadó tisztelet illeti meg mindazokat, akik e heroikus küzdelem aktív, szívből jövő résztvevői, támogatói egyénileg, vagy szervezeti szinten. Mégis keserű marad a szájíz.
Az az érzése az embernek, hogy egy kis(óriás)gömböccé dagasztott világszervezet(ek) commedia dell’arte-ja, ami előttünk zajlik. Annyira nyilvánvalóan látszik, hogy a rendszert nem akarják (nekünk) jól működtetni. Nem a betegséget, hanem csak a tüneteteket kezelik, nagyon zajosan, nagyon látványosan. Nem a kiváltó okokat szüntetik meg, hanem pillanatnyi segélyezésekben, jól csengő-bongó intézkedésekben gondolkodnak. Olyan ez, mint amikor a tengervizet kiskanállal meregetnék a medréből.
És vajon mit, mennyit láthattak meg Teréz anya lényében Belőle a díj átadói? Vajon érezték e benne, abban a kicsiny testben, és megindítóan szép, szenvedések látását magán viselő, barázdált arcban Krisztus küzdelmét, erejét?
Attól tartok, nem. És nincs ennél nagyobb tragédia.
És mégis, születnünk kell, és legyenek családok. Apa, anya, gyerekek. Nem lesz mind tökéletes. Sosem volt az, és én sem vagyok az, de igyekszem. Bizonyára vannak kiválóak, vannak alkalmatlanabbak, gyengék, elvált szülők is lesznek. De akkor is kellenek a kapcsolódások, a családi kötődések, mert az ember, társas lény. Minél nagyobb és erősebb a háló köröttünk, annál több esélyünk lehet a jól teljesítésre, vagy épp a túlélésre. Ahol pedig nem jól működik, ott segíteni kell.
Ha elfogadjuk, hogy, más-más arányban, de minden emberben és emberi közösségben egyszerre van jelen a jó és a rossz, akkor kitörölhetetlenül megmarad a jövő várása. A remény, hogy a földi emberi élet mindig kiheveri önnön pusztító erejét, háborúit, és felülkerekedik, de legalábbis kiegyenlítődik e nagy közösségben a jóság és a bűn jelenléte. Sok évezrede nincs ez másként, miként a mai időkben van.
„(…)
S Te, költő írd!
Mint mennek, rendületlen az igazak és jók,
bár látják, elűzni nem tudnak szörnyűt, s valót,
de porból kell fölemelni, vérzőn egy fejet,
csecsszopót, ki aszott mellen álmodik tejet,
takarót teríteni a sok didergőre,
magányában, rég elhagyottan kesergőre,
s mégiscsak Igaz Isten arcát festeni meg,
gyötört lelkű és testű halálba menőnek.
Költő, mit mondasz?
Ezek után lehet-e még dolgod?
Hát legyen!
Írd meg, miként fordul egyikre a másik nap,
míg teremtőn, fénylőn a kalászos nap inal,
miként repül a kicsiny madár, tán énekes,
pipaccsal borított, dús, zöldellő réteken,
s higgyük el: az ember, eredendőn nem bűnben
de született termékeny, igaz szerelmünkben,
s keress igaz tanítást, a jó szerkezetet,
mert Istent csakis így, és abban lelheted meg.
Így állhatunk tisztán,
egymás mellett folyvást.
S hosszú napok múlnak,
egymásra borulnak,
s ha fölébredsz végre,
nyiss gyorsan ablakot!
S azon reggel, költő
te köszöntsd elsőnek
a fölkelő napot:
Teremtőm, Jó napot!
… mert hol a Szent Lélek mostanában?” (Ars poetica)
*GYIVI: Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézet
- augusztus, Új kenyér hava
Hozzászólások