Több visszaemlékezést közöltek a doni katasztrófáról az 1945 utáni újságokban. Itt már – az átélt borzalmakon túl – az akkori kor és a hadvezetés maró kritikája is benne volt. A helyi szociáldemokrata párti napilap, a Dunántúli Népszava 1946. december 25-i, karácsonyi számában közölte „Kétezer kilométer tűzben, vérben, fagyban a Dontól a Kárpátokig” címmel, „Amiről Jány Gusztáv hallgatott” alcímmel Ruzsits Endre visszaemlékezéseit. Itt a kisember kiáltja oda: – Nem törődtetek velem, bajtársaimmal együtt odadobtatok bennünket koncnak! Most kikiabálom – az elpusztított, megfagyott bajtársaim helyett is – fájdalmaimat, vádjaimat! Nézzük tehát a megdöbbentő visszaemlékezést.
Ottfelejtették őket a hidegben
„Iszonyú hideg volt aznap. Úgy mondták később, 45 fok C fagypont alatt. Parancsnokunk nem közölt velünk semmit, de a közeledő és most már egészen közelről hallatszó ágyúdörgés cáfolhatatlanul bizonyította sejtelmeinket: A Vörös Hadsereg átjött a Donon, elsöpörte az ellenállást és felénk zúdul. Engem és egy bajtársamat a falu legszélső házaihoz állítottak azzal a paranccsal, hogy a futókat visszairányítsuk Puchovó falu keleti szegélyére. Senkit sem engedhetünk keresztül a falun. – Negyedóránként váltjuk egymást – állapodtunk meg. A künn töltött negyedóra dermesztő hidege bakancsunkat csonttá fagyasztotta, és belénk fojtotta a szót. Ma sem értem, hogyan bírtuk el komoly téli alsóruhák, kucsma és bekecs hiányában.
A parancs szerint irányított menekülők visszajöttek néhány óra múlva. Mind többen jöttek, és már nem voltak hajlandók visszamenni a halálba. Láttuk csomagolni, majd elvonulni a hadosztályparancsnokság kocsi- és autókaravánját. Később a velem kivezényelt bajtárs is eltűnt valami ürüggyel, csak rólam nem intézkedett senki. Galádul itt felejtettek – morfondíroztam magamban. A futtában odakiáltott ígéretben: – Visszajövünk értetek – egy percig sem hittem. Már a csata szökevényei sem jöttek. A Rémületmalom úgy látszik, másfelé öntötte a megzúzott Életet. Lassan egészen csendes lett a falu, csak a ’Katjusák’ borzalmas hangja üvöltött mind közelebbről, csak a hideg és az elhagyottság lett mind rettenetesebb.”
A „parancsmegtagadás”
„Akkor borzasztó elhatározás született bennem: – Megszegem a parancsot! Itt hagyom őrhelyemet, mert – engem is itt hagytak. Dermedt lábaimmal az út mentén, közelfekvő szállásunk felé botorkáltam, ahol a felhalmozott ’mesteremberi’ poggyász körül két bajtársat találtam. Őket is a ’visszajövünk’ ígérettel hagyták vissza. Egyikük velem tartott a falu közepe felé. Háziasszonyunkkal, Jakovlevával találkoztunk. Karján vitte a hároméves Poljecskát. Hova siettek, nem tudom. Megálltam, hogy elbúcsúzzam tőlük, akiknek részvéte és meleg szíve sok keserű órámat enyhítette. Megcsókoltam Polját, és megöleltem Jakovlevát, akinek ráncos arcán megcsillant a könny. A csillagok pompázatosan ragyogtak…
A vezérkari főnök szállása előtt autót találtunk. Mellette topogott Ákos, aki elmondta, hogy további parancsig itt kell állnia. – Őrült – mondtam neki – kitől vársz parancsot? A hadosztály urai mind ’elfüstöltek.’ Nem hitt nekem. – Gyere – unszoltam –, bebizonyítom. – A vezérkari főnök irodájába mentünk. Sötétség. A hadosztályparancsnok szállására. Sötétség. A sietős csomagolás nyomai a padlón. Szemét, lim-lom és pokoli csöndesség. Most már hitt nekem, és elindította autóját, melynek egyik defektes gumija egyre sürgetőbben puhult. Elindultunk hát Krinien felé az úton, amelyet a vezérkari főnök intenciói szerint emelt, és két ember magasságú, gyakran öntözött hófal szegélyezett – az orosz harckocsik ellen.
Ég a szalonna Osztrogoszkban
Végtelenbe vesző utak, dermesztő hidegben, szabadban töltött éjszakák. Nyomunkban a Vörös Hadsereg egységei, Petrenkovo. Elénk kerülnek és bekerítenek bennünket. Száz és száz ember a halálos gyűrűben. Menekülés visszafelé. Osztrogoszk. Égnek Jány raktárai. A honvédlegénységtől ’megspórolt’ sonkák, szalonnák és szeszkészletek lángja sercegve csap az égre. A sok ezer pár nemezcsizma bűzös füstje köhögtet és káromkodtat minket. – Nekünk nem jutott. Nem jutott a kucsmából és a bekecsből sem. Csak a lángjánál melegedhetünk. Köszönjük néked Jány Gusztáv, aki becstelen kutyáknak neveztél bennünket később. Akkor nem mondtad, mert messze voltál tőlünk. Sürgős dolgod akadt Budjennijben.
Most meg lehet írni egyet-mást, amiért akkor agyonlövés járt. Az előbb Petrenkovot említettem. Egy előretört orosz csapategység okozta a pánikot. A szélrózsa minden irányából lőtték a falut, sőt a házakból is tüzeltek ránk. Megpróbáltuk a menekülést. Annyira próbáltuk, hogy tisztjeink egy része befeküdt az autók fenekére. Így nagyobb biztonságban érezték magukat a heves tűzben. A feltolongó legénység taposta kezüket-lábukat, de ők zokszót sem hallattak. – Nem baj – mondták a pardont kérő katonáknak –, bajtársak vagyunk. Nincs különbség közöttünk. De két nap múlva, Budjennijben már volt különbség. Sőt már másnap Nyikolajevkán is, amikor a lélekfagyasztó hidegben messziről cipeltük a vizet a feketekávéhoz. A tiszti feketéhez.”
Visszavonulás a végtelen hómezőkön
„Budjennijből is mennünk kellett. Hófergetegben indultunk a sötétedő téli délutánon. A ’Botond’ autóra vagy húszan zsúfolódtunk fel az olajos és benzines hordó mellé. A ’golyószórós raj’ – amelyből legfeljebb két ember értett a golyószóróhoz, de az ő képességük is hasztalan volt, mert a fegyver be volt fagyva, használni úgysem lehetett volna.
Az úton végtelen sorban vonult a gyalogság. Fáradtan vonszolta magát a mély hóban. Az utat póznákra kötött szalmacsutak jelezte, meg az előttünk vonulók nyomai. Kocsik, szánok, szakították meg néhol a hosszú sort. A szekerek nyikorgásába belevegyült az elátkozottak és meggyötörtek káromkodása. Sok rongyokba burkolt fagyott lábat és végsőkig kimerült testet csak a törhetetlen életakarat vitt előre. Ahol a lélek lángja pislogni kezdett – a kisajtolt test összeroskadt. A botorkáló sereg óriás kísértethadnak tűnik a hófelhőben, amelyet fehér lepelként lenget, és néha végigterít a metsző szél. A kocsi és szán közelében haladó boldog, ha csak ujjal is hozzáérhet a lőcshöz vagy oldalhoz. Elhiteti magával, hogy ha roskadozó lábai nem bírják, fel is ülhet. Jámbor öncsalás. Szigorú parancs tiltja és ezernyi szenvedő bajtárs ellenzése, akik ugyanezt követelhetnék…”
Hozzászólások