De mortuis nil nisi vere[1]. (Khilon)

Sok családtagról írtam mostanig: nagyanyámról, Albi bátyámról, dédnagyapámról stb., itt az ideje hát, hogy a másik bátyámról, Jancsiról is írjak külön valamit. Hogy eddig miért nem írtam? Ér­dekes kérdés. Csupán azért, mert… Most megfogtak: becsszavamra nem tudom. De talán e töredékes visszaemlékezésből kiderül.

Az első pár menet

– Kutya, vau-vau, matyka, miau-miau!

Jaj, már megint kicsúfol! Jó, de miért? Talán nem jól mondtam valamit? És nem csak ekkor, akkor is kinevetett, ha felvettem két legkedvencebb ruhámat: a kozáksapkám és matrózblúzt. Hát még ha a tükör előtt illegettem magamat, persze titokban, nehogy Jancsi is meglásson. Né­ha azért így is megcsípett. Naná, létezik olyasmi, ami elkerülné árgusszemű bátyám figyelmét?

– Kapitány a fedélzeten! – állt vigyázzállásba ilyenkor. – Hahaha, hehehe!

Hogy ezért orroltam rá, az nem vitás, de csak ideig-orráig, utána megint ugyanúgy felnéztem rá, mint azelőtt. No, nem azért, mert két fejjel magasabb, hanem sokkal inkább azért, mert erősebb és okosabb is, mint én voltam. Talán idegesebb, izgágább, de mindenképp talpraesett legényke – állították a faluban. Büszke is voltam rá rendesen, és észre sem vettem, hogy valakit rajtam kívül is ki-kiborít időnként. Eláruljam, ki volt az? Kikottyantom, mert úgysem talál­nák ki: a kajántói tiszteletes, vagyis saját édesapám – buggyant ki egyszer Jancsiból.

– Ki? Lehetetlen! Aztán mért, és hogy lehet, hogy mindebből én semmit sem láttam, hallottam?

– Akkor nyilván arra sem emlékszel, hányszor csepült, ordított rám kidagadt erekkel.

– Nem.

– Pedig ez történt. Még meg is vert néha, ha nem is éppen előtted. Ja, annyi esze maradt még az apámnak, hogy csak négyszemközt verje ki belőlem az ördögöt. Mi az, nem hiszed?

– Hát… nem nagyon! Az még hagyján, hogy ordított, de hogy meg is vert…? Egy lelkipásztor szerintem sosem tenne ilyesmit.

– Más szóval hazudok. Mondd csak ki nyugodtan.

Nem mondtam ki. Már régen letettem arról, hogy füllentéssel vádoljam a bátyámat. Elsősorban azért, mert mindig megsértődött ilyenkor, másrészt annyira ismertem őkelmét, hogy egyből rájöjjek, mikor hazudja le a csillagot is az égboltról.

– Tudod, mit, hagyjuk! Mindenesetre engem egyszer sem rakott el, azt meg végképp nem értem, milyen ördögöt akart belőled kiverni – puhatolództam tovább tétován.

– Hát amelyik belém bújt. Legalábbis apám szerint.

– Nono, mióta hiszel te az ördögben?

– Mi az, hogy mióta? Én mindig is hittem, barátom. Hanem az apám még jobban, és hiszed, nem hiszed, meg volt győződve, hogy azért vagyok olyan gézengúz, mert megszálltak a…

– Démonok?

– Pontosan. Téged szeretett, meg Albit is, egyedül engem nem bírt lenyelni. Igen, igen, ne bámulj, már akkor én voltam a család fekete báránya, így aztán nem csoda, hogy én sem sze­rettem az apámat – vallotta be Jancsi utólag epésen.

Hogy mik vannak! És mindezt hetven, uramatyám, hetven év múltán kellett egy számítógépes csevegés során megtudnom. Ekkor döbbentem rá először, milyen keveset tudok Jancsiról. De térjünk vissza abba a kalotaszegi községbe, ahol először illegettem magam tengerészgyalogosi mundérban! Hány évig is? Négy körül, amíg édesapám örökre elbúcsúzott a világtól. Vagy elbúcsúztatták? Ki tudja? A 2. bécsi döntés nyomán (1940) elég zavaros évek köszöntöttek Erdélyre, és bizony nem egy körülmény vallott arra, hogy ennek esett áldozatul édesapám is. Magyarán, de hagyjuk, ez már egy másik história.

Apám halála után nem sokkal Petrozsényba költöztünk. Itt lakott a nagyanyám, özvegy Katona Istvánné, és itt született anyám is, mi sem természetesebb hát, hogy itt húzzuk meg magunkat. A Katona-rezidencia öt szobával meg egy konyhával rendelkezett, erre voltunk hatan: dédnagyapám, anyai nagyanyám, édesanyám, Albi, Jancsi és én, tehát elfértünk. Jancsi ujjongott: tetszett neki az új környezet. Én szorongtam, miközben Albinak már nem sokat jelentett, miután édesanyám gyakran hozta Petrozsényba nyaralni. Világosabban szólva ő volt a nagyi kedvence. Ezt persze Albi is tudta, érezte, sőt, éreztette is, ki a kakas a szemétdombon.

– Ez a villany, az meg a vízcsap. Tudjátok, hogy kell használni? Megmutatom – oktatott ki fölényesen bennünket. – Jártatok már moziban? A fenét jártatok, de semmi gáz, nemsokára oda is elviszlek, ha szépen megkértek.

– Hogy kérjünk? Így? – térdelt le Jancsi visszafojtott nevetéssel. – Könyörgünk, vigyél min­ket is moziba!

– Hülye! – vágta fejbe durván Albika.

Több sem kellett Jancsinak, s a következő percekben már egymásba fogózva henteregtek a szőnyegen. Ismerős ábra volt, már Kajántón ízelítőt kaptam belőle. A következő napok, hetek sem teltek el anélkül, hogy legalább egyszer ölre ne mentek volna egymással. Aztán pont, egy szép napon ennek is vége szakadt, amikor a családi kupaktanács háromfelé osztott bennünket. Jancsit a nagyapám, Albit nagyanyám, engem pedig édesanyám vett a gondjaiba. Hogy miért? Nem firtattuk, mellesleg meg sem kérdeztek, kiadták a parancsot, tessék szót fogadni. Egyedül az anyám magyarázott valamit a pénzről, szűkös tanítónői fizetésekről stb.

Ettől kezdve évekig semmit sem hallottam Jancsiról. Még levelet sem írt nekünk, bár nyolc, kilenc éves létére bizonyára tudott írni, olvasni. Albi megnyugodhatott: immár csak egy kakas kukorékolt az udvaron. Már azt hittem, többé sosem látom viszont idegenbe szakadt bátyámat, amikor egyszer csak megint ott-termett közöttünk.

– Isten hozott Petrozsényban! – öleltem át melegen.

Albi savanyúan fintorgott, és jól megnézte izmos, hosszúra nőtt testvérét. Azonnal látta, hogy kissé módosultak az arányok, és már nem lesz olyan könnyű dolga Jancsival. Nem tévedett, Jancsi nemcsak erősebb, fifikásabb is lett a góbék közt, ahol nagyapó, elhunyt édesapám apja nevelte. Úgy is beszélt, mint a székelyek, és furtonfurt azon spekulált, mit alakíthat egy-egy tárgyon, szerkentyűn legyen az óra, ajtózár, akármi.

– Szörnyű ez a kölyök, igazi Rontó Pál[2]. Még a végén rám gyújtja a házamat – háborgott oly­kor a nagymama. – De ez még hagyján, emellett folyton hazudik, és annak örül legjobban, ha túljárhat az eszemen.

Találó megállapítás, ezt tette egyébként velem is, és az iránta érzett rajongásom lassanként ellenszenvvé változott. Most már azt is észrevettem, amit eddig nem láttam, illetve nem akartam meglátni: Jancsi bizony kutyába sem vesz engem. Ez fájt, megalázott, különösen akkor, amikor a testvérek közti versengésből ő került ki győztesen. Megjegyzem, Jancsi számára ez elég sovány vigasz volt, mert a favorit továbbra is Albi maradt. Ő kapta a játékokat, neki járt a szebb ruha, és minden más kiváltság, ami egy kedvencnek kijárhat. Lázongott is ezért cefetül.

– Gyalázat! Hol itt az igazság? Miért nem kapok én semmit még a születésnapomra sem a najmától? Hiszen én is az unokája vagyok, vagy nem vagyok?

– Dehogynem – csillapítgatta anyám ilyenkor. – Kapsz is, ha jó leszel, bár ahogy ismerlek, erre aligha kerülhet sor egyhamar. Másodszor tudod, hogy Albit nagymama neveli, külön háztartásban élnek, és amit az öcséd megkaphat, azt én aligha tudnám neked megadni.

Tündéri: éljen a differenciált nevelés! Ezt halva én már meg sem mukkantam, pedig lett volna ám nekem is egy-két szavam a dologhoz.

Kijárván az általános iskolát én gimnáziumban, Jancsi technikumban folytatta az okulást. Eddig oké, a gondok akkor kezdődtek, amikor én még mindig diákoskodtam, miközben neki munkába kellett állnia. Na, ezt újfent nem bírta ki szó nélkül, és mindent megtett azért, hogy ürmöt keverjen az örömbe. Egyik módszere abból állt, hogy reggel, de néha este sem hagyott minket aludni, tudniillik úgy járt-kelt, fütyörészett a szobában, hogy arra még egy süket is felriadt volna álmából. Naná, miért szunyáljunk mi többet, ébredjünk csak fel mi is, ha már ő nem alhat. Még ennél is nagyobb ribilliót csapott, valahányszor felöntött a garatra. Hiába, nagyfiú volt, neki már lehetett, amit, miért, miért nem, de még az anyám is csak ritkán kifogásolt. Még szerencse, hogy nagyanyánk külön bejáratú lakrészt biztosított számunkra, és semmit sem hallott mindabból, amivel Jancsi nap mint nap elszórakoztatott bennünket. Ha én vagyok a nagyobb, az erősebb, nyilván kikértem volna magamnak, és ha így sem értettünk volna szót egymással, elintéztük volna az egészet úgy legényesen egymás közt, miközben így jobbnak láttam hallgatni. Hanem a hallgatás nem mindig egyenlő a belenyugvással, bensőleg bizony továbbra is emésztettem magamat. Ez fel is tűnt az anyámnak. De ő is csak hallgatott. Szokása szerint nem kérdezett semmit, ilyen volt a természete.

Teltek az évek, felnőttünk, Jancsival való kapcsolatom azonban alig-alig változott. Most már láttam, hogy itt minden hiába: hajdan imádott bátyámból parancsolgató, mindnyájunkat lehülyéző legény lett, édesanyámmal kiabált, nagyanyámat gyűlölte. Vajon tényleg belebújt az ördög, mint ahogy édesapánk állította, vagy csupán a körülmények tették ilyenné? – kérdezgettem magamtól. Ördöög? Csaknem nevetésre fakadtam. Ki az ördög hisz ilyesmiben manapság! Amúgy furfangos észjárású fiú volt, eleven, mint a csík és roppant találékony. Szeretett kacagni, viccelődni, főleg másokon. Csupán sírni nem tudott. Akkor sem, amikor kiporolták a nadrágját, és ez bizony gyakran megesett. Verte a nagyapám, Petrozsényban a dédnagyapám, no meg a nagymama, de akkor sem ejtett egy könnyet sem, amikor elköltöztek az élők sorából. Al­bira mindvégig irigykedett ahelyett, hogy sajnálná, holott elég korán kiderült, miszerint Albi, hm, nem teljesen normális, szkizofréniás a szerencsétlen. Engem, szinte hihetetlen, úgy ahogy respektált. De csak miután elkezdtem súlyzókat emelni, tornászni. Ezután nem is igen kockáztatta meg rajtam is kipróbálni ökölvívói tudományát. Albi ugyan hamar bedobta a törölközőt, én csak azért sem adtam meg magam, mindössze szünetet tartottunk, erőt gyűjtve az utolsó, mindent eldöntő menethez.

Padlót fogok

Aztán a sors ismét elszakított egymástól. Jancsi állatorvosnak tanult, majd megnősült, és Temesvárra költözött. Belőlem román-magyartanár lett, és faluról falura ingáztam. Már amikor lehetett, amikor meg nem, arról inkább hallgatnék. Istennek hála, azért sikerült lábon maradnom. Koldusszegényen, de tiszta lelkiismerettel, ami, ha úgy vesszük, Ceauşescu korában, különösen egy magyarnak még ez sem kis teljesítmény. Igaz, emiatt el kellett hagynom a hazámat, hanem egy romániai magyar Magyarországon is otthon van – vigasztaltam magamat. Talán másképp alakult volna a sorsom, ha csak romántanárként keresem a kenyerem, vagy legalább a doktor úr segített volna rajtam, amikor tökárván, munka és hajlék nélkül kóboroltam Nagyvárad utcáin. De nem tette, jóllehet pontosan tudta, hogy állok. Mentségére legyen mondva nem is kértem rá. Ha nem segít, hát nem segít – törődtem bele sóhajtva. Valószínűleg elég neki Albi meg a nagymama, akiket viszont messzemenően támogat – bizonygatta. Ezek szerint elfelejtette a velük kapcsolatos sérelmét. Nehezen bírtam elhinni, de miért ne, vannak még csodák, és én mindig hittem a csodákban.

Visszatérve függőben maradt bokszmeccsünkre, egyelőre úgy tűnt, padlót fogtam. No, nem fizikailag, hanem csak úgy, átvitt értelemben, ráadásul nem is Jancsi, hanem az élet knockou­tolt. De a lényeg maradt: kiderült, hogy kettőnk közül Jancsi az életrevalóbb, erősebb. Remek háza, állása van, munkahelyén megbecsülik, felesége szereti, miközben én magánéleti és anyagi gondok közt vergődve kerestem a fényt az alagútban. Érdekes, nem, viszonylag egészségben, tanári diplomával a tarsolyomban.

Húsz évvel később

– Hogy vagy?

– Hogy lennék? Ahogy egy vak lehet. Részletezzem?

Torkomon akadt a szó, hallgattam. Jancsi úgyszintén. Ő Temesváron, én Kecskeméten meredtünk a monitorra, amin keresztül immár évek óta kommunikáltunk egymással. De kettőnk közül már csak én láttam. Egy baleset következtében levált a retinája. Többször megműtötték Temesváron, Szegeden: sikertelenül. Azóta csak foltokban látja az embereket, tárgyakat.

– Mi újság? Mostanában elég ritkán traccsolunk. A feleséged, fiad? Mind jól vannak? – kér­deztem, csakhogy mondjak valamit.

– Köszönöm, jól. És te? Mikor ugrassz be már egyszer hozzánk is?

– Most már aligha, ha eddig nem tettem. Az a baj, hogy nagyon elszállt ám az idő felettünk, és az ember a hetedik x után, már nehezen mozdul ki otthonról.

– Az idő, az idő… Hát az tényleg elillant. Szoktál-e még írogatni, vagy már az sem érdekel?

– Hogyne. Ez az egy „heppem” még megmaradt, és, hát igen, épp a minap fejeztem be az önéletrajzi regényem.

– Mikor adatod ki?

– Semmikor – legyintettem fanyarul. – Még jó, ha az interneten közli egy-két szerkesztő. Természetesen ingyen, mert aki nálunk honoráriumért írogat, az csak…

– Zseni lehet?

– Hű, apám, te aztán szépen el vagy tájolódva. De hagyjuk: komplikált.

– Ahogy elnézem, te sem ragyogsz éppen a boldogságtól. Hogy miért, azt már meg sem merem kérdezni.

– Elolvasod, illetve, bocsánat, felolvastatod valamelyik magyar ismerőssel, haverrel, miután sem a feleséged, sem a fiad nem tudnak magyarul olvasni? – szólaltam meg újabb hallgatás után óvatosan.

Fájdalom, tudtam, hogy nem szeret olvasni. Legutoljára talán az iskolában kukkantott bele egy-egy költeménybe, novellába, és az bizony jó régen volt.

– Mit?

– Életem eddig leghosszabb regényét.

– Ja, nem! Várj, ne érts félre, de az az igazság, hogy már nincs egyetlen magyar haverom sem ebben a városban.

– Nana!

– Most mit holbézelsz[3]? Eliszkoltak már innen a magyarok. Előbb a zsidók, aztán a svábok, szerbek, végül mi, ugyebár. Sokat mondok, ha maradtunk itt huszonötezren.

És azok sem tudnak már mind helyesen, tisztán magyarul – villant át az agyamon.

– Mondd, olvastál te egyáltalán tőlem valamit? Mármint régebben, amikor még semmi baja nem volt a szemednek.

– Tőled? Tőled igen, magától értetődik.

– Például?

Erre zavarba jött.

– Ejnye, várjunk csak! – kereste a szavakat. – Ilyen hirtelen nem jut eszembe.

– Mindegy, nem számít – tereltem másra a társalgást, bár többnyire csak én beszéltem.

De nagyot fordult a kocka pár év alatt! Azelőtt mindig ő volt a közlékenyebb, vidámabb. Tény, hogy akkor sem, most sem panaszkodott, de a szemében hovatovább azt is megláttam, ami eddig hiányzott belőle: a rezignáltság, mélabú. Homlokán elmélyedtek a ráncok, hangja csöndesebbé és színtelenebbé vált.

– Na, szia, és fel a fejjel, öregfiú! – búcsúztam el lehangoltan. – Fogunk mi még a századik születésnapodon táncolni.

A következő hetekben nem jelentkezett. Már aggódni kezdtem, hogy az előbbi traumát újabb sokk követte, amikor úgy két hónap múlva felcsendült a Skype hívása.

– Na végre! Csakhogy elkaptam a grabancod! Tudod, hogy hányszor kerestelek?

– Sajnálom. Mivel nem látok, sutba vágtam a laptopom.

– Amúgy hogy vagy, Jancsikám?

– Most már, istennek hála, jól vagyok.

– Miért, eddig mi történt?

– Semmi különös eltekintve egy apró TIA-tól.

– Az meg micsoda?

– Olyan stroke-féle.

– Jóságos ég! – sandítottam rá döbbenten.

Arcán ugyanaz a mélabú, szája rendben, beszédzavara nincs és a légzése is normális.

– Semmi nyomát nem látom. De ha te mondod.

– Csak nem képzeled, hogy sikanállak![4] Különben is mért tenném?

– Bocs, de mégis… Így egyik napról a másikra?

– Hát… ez a stroke, barátom. Isten őrizzen meg tőle mindenkit.

Nem kérdeztem rá, mintha engem is szíven, azaz fejen ütött volna valami, amitől minden gondolat kirepült az agyamból. Szegény Jancsi, bár sokáig élvezte a felettem aratott győzelmét, végül maga is bemondta az unalmast. Egy-egy. Igen, ez tény, anélkül hogy egy ujjal is hozzányúltam volna a bátyámhoz. Nem így képzeltem, de ez lett belőle.

A továbbiak folyamán kissé lecsillapodtak a körülöttünk csapongó hullámok. Aztán egy nap újabb megpróbáltatás elé állította a véletlen, sors, vagy minek nevezzem: mindkét lábára lebé­nult. Nesze neked szerencse! Eddig váltig azzal kérkedett, milyen mázlista, úgyszólván burok­ban született. Erre mi történt? Már nemcsak nem látott, még a vécéig sem bírt segítség nélkül elmenni.

 Utolsó menet

Azt mondják, a baj nem jár egyedül. Milyen igaz! Alig múlt el egy esztendő, Jancsi oxigéncsővel az orrában fogadott.

– Jaj, már megint mi a baj?

– Tüdőrákos vagyok – jelentette be síri hangon.  – Utolsó stádium.

– Istenem, ne hagyj el, mondd azt, hogy rosszul hallottam!

– Jól hallottad, még egy fél év, és befejeztetett.

Hirtelen felzokogott valaki. Valószínűleg Tibi, bátyám első házasságából született fia pityergett.

– Ej, hagyd azt a laptopot, pihenj, kérlek, ne fáraszd ki magadat! – szólt rá a felesége valahonnan a sarokból.

– Viszlát, most… most tényleg fáradt vagyok. Aludni szeretnék. Hívj fel holnap, jó éjszakát!

Nem hívtam fel. Sem másnap, sem azután vagy tíz napig.

– De hát miért, nem értem – csóválgatta fejét feleségem, Juditka. – Biztosan neki is, neked is jólesne először és utoljára kisírni magatokat.

– Nekem talán, neki… Nem tenném rá a nagy esküt. Tudod, Temesváron a fák nem sírnak, és ha üt az utolsó órájuk, ők mindig állva halnak meg.

– Akkor se hagyd egyedül, beszélgessetek! Legalább most – tette hozzá szomorúan. – Mint igazi testvér a testvérrel.

Rátapintott a lényegre: mint igazi testvér a testvérrel. Ami volt, elmúlt, fátylat rá! A párbajnak vége, és baromian nem érdekes, mikor miért léptünk egymás tyúkszemére valamikor.

– Ám legyen, felhívom – ültem a számítógép elé, aztán mégsem kapcsoltam be, csak ültem és bámultam, mint borjú a vágóhídon.

– Na, mi van, elromlott a szerkentyűd?

– Nem, vagyis igen, csak nem a szerkentyűm, hanem itt bent valami – mutattam előbb a szívemre, majd a homlokomra.

– Jól van. Várj még pár napot, és próbálj beletörődni abba, amin már csak a Jóisten segíthet.

– Próbálok, próbálok, de hiába, képtelen vagyok felhívni. Ahogy ott feküdt, és rám nézett… Még most is kiver a verejték, ha erre gondolok.

Bántam is én már, hogy ki győzött, hányszor nevetett, űzött gúnyt gyermekkorában belőlem, meg később is. Csak felépüljön szegény, minden más tárgytalan.

A tizedik napon ismét felhívtam, ezúttal videó nélkül, nehogy megint rám hozza a szívgörcsöt. Persze tele voltam kérdéssel: mit mond az orvos, biztatja-e valamivel, vannak-e fájdalmai stb., de mire odajutottam, hogy meg is kérdezzem, csak álltam és hápogtam, mint a partra vetett hal.

– Ma nem vagy túl beszédes – jegyezte meg fásultan. – Csak nincs valami baj Dittával?

– Nincs, illetve a szokásos: hol a lábát, hol a gyomrát fájlalja, időnként belázasodik, és kirázza a hideg, erre bevesz néhány tablettát, és rendbe jön.

– Ez a lényeg. Addig nincs is baj, míg rendbe jön, miközben én… Mi van most, június? Július egy, augusztus kettő… – számolt hangosan. – Azt hiszem, nem érem meg a hat hónapot.

– Te hiszel a csodában?

Csend. Azelőtt hitt, de most mélyen hallgatott.

– Mert én hiszek. Itt van például Juditka. Tudod, hány éve küzd ő a tumorral?

– Hány?

– Tizenöt, és még mindig él, Jancsikám, még mindig él.

– Úgy látszik, őt szereti a Jóisten. Engem viszont…

– Ne beszélj, kérlek, így, reménykedj! – igyekeztem tartani benne a lelket valahogy. – Fáj­dalmaid vannak?

– Szinte hihetetlen, de nincsenek.

– Ez sem semmi. Mint orvos, nyilvánvalóan tisztában vagy vele, hogy napjainkban már minden fájdalomra van orvosság.

– Hogyne, a halál.

– Én a fájdalomcsillapítókra céloztam. Élj a lehetőséggel, és ne szenvedj egyetlen percet sem, hiszen egyik-másik szer akár vény nélkül is kapható.

– Köszönöm a tanácsot. Magától értetődik, hogy nem akarok ezután sem szenvedni – remegett meg a hangja egy pillanatra.

– Akkor jó, és imádkozz, mint ahogy én is azt teszem. Bevallom, az utóbbi időben kissé eltávolodtam istentől, de talán így is meghallgat, és eltünteti azt a tumort a tüdődről – bőgtem el szinte magamat.

Pedig Jancsihoz hasonlóan én sem szoktam ám mindenki előtt ellágyulni, kinyílni. Biztosan még meg is ölelem, csókolom, ha történetesen ott vagyok mellette. De még lehetek, ha bevágom magam egy buszba, és elgurulok a bátyámhoz – csiklandozott meg a vágy, hogy újra viszontlássam a testvérem. Aztán ismét felvillant előttem elkínzott, krisztusi arca, ugyanaz az arc, amit édesapám festett valamikor Jézusról – döbbentem rá váratlanul, kire emlékeztet Jancsi mostanság. Ekkor ismét szívembe hasított a szánalom, és elfehéredve támolyogtam a nejemhez.

– Meghalt? – kérdezte alig hallhatóan.

– Még nem. De hogy nem bírja sokáig, az borítékolható.

– Mikor látogatod meg?

– Soha.

– Ezt, ugye, nem mondod komolyan.

– Borzasztóan szégyellem, de képtelen vagyok végignézni Jancsi szenvedését. Másrészt tudod, hogy nekem is vannak ám szédülési és egyéb problémáim, végül, de nem utolsósorban téged sem hagyhatlak egyedül, úgyhogy inkább maradnék.

És maradtam. Csupán imádkoztam érte, meg Juditért is, de azt rendszeresen mindaddig, amíg egy borongós októberi délután Jancsi azzal lepett meg, hogy tüdejéről eltűnt az egyik rosszindulatú daganat.

– Alleluja – ujjongtam fel –, hát mégsem imádkoztam hiába!

– Te tényleg imádkoztál értem?

– Igen, minden este, de holnaptól reggel is fohászkodni fogok érted, esküszöm – öntött el valami nagy-nagy melegség, s mintha a nap is velem örvendezett volna, mert szinte nappali világosság támadt a szobámban.

Épp ideje volt, mert a sötétséggel, szomorúsággal már irtón tele volt a hócipőm. Világéletemben rajongtam a fényért, a tiszta, és egyensúlyban lévő dolgokért, mégis folyton ennek ellenkezőjét kellett átélnem. Lelkesen nyúltam a kamerához, bekapcsolni azonban még mindig nem volt kurázsim. Egyelőre várok, számomra az lesz majd az igazi diadal, ha mindkét tumor elbúcsúzik a bátyámtól.

Hanem ez a nap sohasem következett be, mert egy hónapra rá, halottak napja előestéjén ő bú­csúzott el az élettől.

– Ne menj, Jancsi, ne hagyj itt bennünket! – könyörgött neki a felesége és fia zokogva.

– Én nem mennék, de muszáj, engedjetek elmenni – vette elő azt a bizonyos „fájdalomcsillapító” tablettát, és volt Jancsi, nincs Jancsi, miközben a föld tovább forgott, és forog ma is, mintha mi sem történt volna.

Ennek ide s tova két éve. Ez sem kis idő. Hébe-hóba azért még mindig fel-felbukkan álmomban, és akkor ismét marjuk, tépjük egymást keményen. Ady szavaival élve:

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

[1] Halottakról vagy igazat, vagy semmit.

[2] Gvadányi József verses elbeszélésének főalakja.

[3] Bámulsz. (rom.)

[4] Ugratlak. (rom.)

Megosztás

Tweet