Elnyíltak a rózsák
sárgán pereg a múlt.
Görgeti, zizegteti a szél.
A bokrok zöldje szürkébb,
reggel van, de álmosak a fák.
A Nap még magasra tör,
még forrón melengeti lábam,
de hamar álomra vackol,
korán sötétlik majd az este.
Mi lesz ma, ami szép?
Mit várjak, ami édes?
Vágyam halovány,
mint a kókadt hajnal.
Nem azúr, mint a nappali ég.
Nézem a kaput, amin nem nyit be más,
csak a rohanó semmi.
Magányos vagyok.
Ne siránkozz, mondja az énem.
Más is sokat van egyedül,
mert senki sem érti a burkot,
ami körülvesz,
csak aki maga is benne gubózik.
Hol vagy, édes Párom, örökkévaló társam?
Ölel a mennyei ég.
Hol vagytok, gyermekeim?
Az égben, anya, meg a távoli tengeren át.
Hol vagytok kései kis unokák?
Megnőttek és várják az élet
nagy rohanásában az
új és új élményt megélni,
mert azt hiszik, az a boldogság.
Nem, Az csak a lét,
magasan röpül a lélek,
nem a ma meg a holnapok porában.
Várakozom.
Hátha megérkezik egyik,
megölel, szeretve. Mesél.
Reggeli csókot nyom a homlokomra,
mint a kelő nap sugara.
Jaj, de ez csupa álom,
remélő várakozás.
Csoki kutyám jön.
Leülök a lépcső aljára.
Öreg barátom megnyalja ujjam hegyét.
Szép vigaszom,
élettel teli agg gyönyörűség,
visszasuhanó hit és nyugalom.
Majd jönnek a várt unokák is,
úgy hiszem immár.
Szeretetben él a remény.
Öreg barátom, kis kutyusom,
adod nekem a csalóka álmot.
Bújj az ölembe, hadd öleljelek meg,
meleg bundádban fészkel az öröm.
És a remény.
Hozzászólások