Új volt a lépcsőházban. Amikor először belépett a nyolcemeletes házba, már megütötte az orrát valami orrfacsaró bűz.
– Rothadt hordós savanyúkáposzta – állapította meg.
A lánya rábólintott. Vajon meddig hatol ez felfele – kérdezte magától. Beszálltak a liftbe, a harmadikon kiszálltak és megnézték a kiadó bútorozott lakást.
– Két macskát és egy kutyát hoznék magammal – vetette fel a tényt, amely gondot szokott okozni a háztulajdonosoknál.
– Nem baj. Van itt a lépcsőházban több is, ha az övék itt lehet, ebben a lakásban is lehet – mondta a tulajdonos, aki persze, nem lakott ott.
Mindenben megegyeztek, pár nap múlva be is hurcolkodott. Már a költözéskor kiszúrták az állatait.
– Büdösek – hallotta a háta mögötti pusmogást.
Nem szólt semmit, hátha csak feltételezik. Két nap múlva a lift előtt szólt valaki, hogy az állatai büdösek.
– Ezek nem, mindegyik fürösztött.
– Na ne mondja már, hogy a macskák is! Azokat nem lehet füröszteni! Nem engedik.
– Őket lehet, mert kicsi koruktól megszokták – válaszolta, miközben a szomszéd néhány közhelyet dohogott ki magából.
Ő nem szólt semmit, mert tudta, hogy az emberekből nem lehet kibeszélni a meggyőződéseiket, legyen bár az jó vagy rossz. Nagy viták helyett mindig is megelégedett azzal, ha tudta, hogy neki van igaza, bár ez többször rossz fényt vetett rá. „Azért nem tiltakozik, mert igaz.”
Két-három nap múlva a liftre várva megfordult a hirdetőtábla felé. Valami friss volt rajta, ezért odalépett, hogy elolvassa.
Az új lakónak!!!
Amióta ideköltözöt olyan büdös van a házba, hogy nem lehet ki bírni!!! Mindenkinek hány ingere van a lépcső házba!!! Itt semiféle szagnem volt azelőtt. A macskái minden ajtóba oda huggyoz nak. Vigye el vagy kötözzön el!!!
Válasz:
Tisztelt Régi Lakó!
A macskáim egy ajtóba sem tudtak odapisilni, mert még soha nem engedtem ki őket. A kutyát pedig pórázon viszem ki. A lépcsőházban rothadt savanyúkáposzta szag van.
___________________________________________________________Az új lakó
Másnap a kijáratnál megszólítja egy naccsága kinézetű:
– Már ne haragudjon, mostanában költözött ide. Hát itt mindenki rendben tartja a lakását. Én harminc éve itt lakok, itt soha nem volt kosz. Itt mindenki rendes ember. Takarítani kéne.
– Honnan tetszik venni, hogy nem takarítok?
– Itt nem dőlt sehonnan a bűz. Hát az mondta a macskák nem járnak ki, csak magától jöhet a szag.
– Onnan nem. Szagtalanító macskaalmot veszek direkt. Itt rothadt savanyúkáposzta szag van.
– De maga miért tart a lakásában rothadt savanyúkáposztát? Már ne haragudjon… Nem kellene kidobni?
– Nem az én lakásomban van, hanem a pincében.
Hűű, erre a naccsága kinézetű nagyon dühbe jött:
– Hát ezt a szemtelenséget! Ez már pofátlanság! Ilyen pofátlan nőt életemben nem láttam! Maga nem tűri, s lehordja a mi orrunk alá? Nem szégyelli magát? Azonnal dobja ki.
– Nem az enyém. Itt már akkor rothadt savanyúkáposzta szag volt, amikor még nem is laktam itt.
– Hát pofátlan! Itt semmi szag nem volt, amíg ide nem jött!
– De igen. Erre tanúm is van. A lányommal jöttünk a lakást megnézni, s erről beszéltünk is, hogy talán kidobják azt a káposztát, és nem lesz mindig ilyen büdös.
– Azonnal menjen a pincébe, hordja fel!
– Én hogy nyúlhatnék a más káposztájához?
Ezzel elindult kifelé, de még hallotta, hogy szapulják a háta mögött. Mert ott abban a pincében soha nem volt savanyított káposzta. A visszaúton a liftbe beszállt egy férfi lakó, akit még soha nem látott. Az is azzal kezdte, hogy őrá mindenki haragszik, mert az állatok meg ő az egész lépcsőházat telemocskolják, s nem lehet tűrni a bűzt. Hiába mondta, hogy nem is jár a lépcsőházban, csak lifttel. De a pasi személyesen látta a múltkor is, hogy a III. és IV. emelet között a lépcső tele volt szeméttel.
– Nincs miért felfele mennem, de a szemetet én sepertem el. Az erkélyen lévő virágok száraz leveleit hozta be a szél.
– De a magáé a virág! Mondták.
– Nem az enyém. A büdös meg savanyúkáposzta szag. Senki nem ismeri? A pincéből jön és mielőtt ezt gondolná nem az enyém.
Alig telt el pár nap, az ablakból felhallatszott, hogy a pasi szabadkozik valaki előtt: ő elfelejtette, hogy faluról hoztak neki káposztát, most ki kell dobni, mert megromlott. Másnap a ház előtt kutyástól találkozott egy másik kutyát sétáltató nővel. Vackor azonnal odaszaladt a kis dugacshoz, játszani akart. Az ókumlált vagy 3 percig, aztán továbbállt. Kis csevely a gazdával. Következő napon azonban a gazdi elrántotta a kutyust, mire az támadólag rohant Vackor felé. Azután sose állhatták egymást. Több apró ugatgatás volt, de egyik napon „az új lakó” lábát a másik kutya megharapta. Nem túlzottan, sétáltak tovább. Összetalálkozva a többi kutyasétáltatóval szóba került a „harapós” kutya összeférhetetlenkedése.
– Éppen megharapta a lábikrámat – mondta Vackor gazdája.
– Mármint a maga kutyája a másik gazdájának a lábát.
– Nem.
– Akkor mind a két kutya a másik gazdájának a lábát.
– Nem, csak az ő kutyája engem – mondta Vackor gazdája, s a szoknyáját egy arasszal fennebb libbentve, megmutatta a még enyhén vérző sebet.
– Akkor várjunk csak! Ő azt mondta nekünk, hogy a maga kutyája őt megharapta. Nem igy van?
– Nem.
– Ezt el is hihetjük. Ő nem mutatott harapásnyomot. Akkor ezekkel vigyázni kell. Jó, hogy tudjuk – néztek össze a kutyagazdák kissé meglepődve.
Utójáték: A harapós kutyáról azt mondták, hogy be van oltva veszettség ellen. Mivel semmi bizonyítékot nem tudtak mutatni, mert elkallódott, Vackor gazdája utánanézetett a nyilvántartásban. Hazugság volt, de mind a három családtag külön-külön magyarázkodott, hogy a másik azt állította, ő oltatta be.
Hozzászólások