Szarvas István (Sz. I.): Jordán Tamással, akivel már több évtizede ismerjük egymást, a Ferencvárosi Pinceszínház kávézójában beszélgetünk 2022. szeptember 23-án a nagysikerű „Levelek Adytól” estje után.
Jordán Tamás
Tamás, úgy látszik, mostanában szerencsém van, mert nem te vagy az egyedüli, akivel szintén már egy évtizede várok egy ilyen beszélgetésre. Azt tudod, hogy több ember levelezik Adyval, akik szintén hasonlóképpen írnak levelet, mint te?
Jordán Tamás (J. T.): Nem tudok róla.
Sz. I.: Hogy jutott eszedbe, hogy levelezzél Adyval, és ezt így színházban elmondjad?
J. T.: Talán el lehet fogadni azt az állításomat, hogy én nagyon jól ismerem az önálló esteknek a műfaját és a szabályát és a közönséget általában. Sok önálló estem volt, és amikor rakosgattam össze az Ady-írásokat, aminek mindegyike gyöngyszemnek mondható, arra gondoltam, hogy egymás után lehet, hogy kioltják ezek egymást, hasonló tartalmú, hasonló hangvételűek, és hogyan lehetne valami dramaturgiai fogást kitalálni, hogy ez ne legyen. És akkor jutott eszembe, hogy mi van, ha én leveleket írok? Illetve Ady levelezést. Annak szántam, hogy legyen egy kis változatosság benne.
Sz. I.: Mert megmondom neked őszintén, hogy az elmúlt 30-40 évben sok hasonló esten voltam, ahol művészek különböző költők verseit vagy prózákat mondtak. De ilyet még nem hallottam. Könyvben olvastam különben több ilyent, amikor szintén valakinek aki esetleg a múlt században vagy több száz évvel ezelőtt élt, hogy levelet írnak.
J. T.: Ha már megkérdezted, hadd kérdezzek vissza: hogy tetszett neked ez a dramaturgiai mankó?
Sz. I.: Csodálatos volt. És azon gondolkoztam, hogy beviszem magammal a papírt és figyelem, hogy jönnek ezek a versek egymás után. De nem sikerült így követnem. Például a sajtó és a parlamentnek a vers… nem tudom, hogy az például vers volt? Nemcsak versek voltak, hanem írásos szövegek. De versek is voltak.
J. T.: Versek is voltak.
Sz. I.: Igen, azt nagyon nehezen tudtam követni, nagyon érdekes és nagyon elgondolkoztató volt. A másik dolog pedig az, hogy nagyon sok áthallást éreztem a mai korra. Melyik neked az itt elhangzott versekből a kedvenced?
J. T.: Hát, az elején a Muszáj Herkules.
Sz. I.: És miért?
Jordán Tamás (j) a szerzővel
J. T.: Mert nagyon magamra tudom vállalni ezt. Mikor színházigazgató voltam, főleg Szombathelyen, annyi támadás ért a túloldalról… Nem tudom, tudod-e, melyik a túloldal. Szóval én rengeteg nehézségnek, bántásnak voltam kitéve. És akkor az nagyon szíven talált. Ismertem korábban is ezt a verset, de mondhatom, hogy ez, hogy „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek”…! El akartak távolítani, akiknek nem tetszett, hogy én vagyok az igazgató. Tehát effektíve ez a világ.
Sz. I.: Eszembe jutott a régmúlttal kapcsolatban, mikor először találkoztunk, akkor a Merlin színházban csináltál valami csodát. Nem gondoltál arra, hogy most egy kicsit, miután „fölszabadultál” Szombathelyen, a Merlinben is bűvészkedjél valamit?
J. T.: Ez konkrétan szóba került, de a Merlin átépítése tervbe van véve, de úgy, hogy a Károly körúttal együtt. Az legalább egy-másfél év. Most én a Karácsony Gergő bizalmát élvezem. Tehát nem lehet tudni, mindjárt 80 éves leszek, hogy gondolják-e azt, hogy én akkor még… Én nem várom el, hogy pozícióba kerüljek. De ha a Merlin megszületik, bizonyára megtalálom a lehetőséget, hogy ott csináljak valamit.
Sz. I.: Mikor készültem erre a beszélgetésre, akkor megnéztem a Wikipédiát. Jónéhány díjad van. Melyikre vagy a legbüszkébb?
J. T.: Hát, talán a Nemzet színésze-díjra. Mert azt mégis csak nagy színészek ítélete alapján adják oda. Tehát akinek, ha a tizenegy marad a tizenkettőből, valaki meghal, annak helyére kell lépni, és azt az a tizenegy még életben maradt nagy színész szavazza meg. És ez egy magas elismerés. A díjjal kapcsolatosan viszont mindig van egy fájdalom, hogy akkor lehet ehhez a díjhoz jutni, amikor valaki meghalt. És most speciel az Andorai Péter halála után lettem én, akivel nagyon jóban voltam. És most a Haumann Péter halt meg, és ez nagyon nagy veszteség, valaki majd lesz helyette bizonyára. Szóval mindig el kell veszíteni valami nagyságot ahhoz, hogy legyen egy új.
Sz. I.: Mire készülsz a közeljövőben?
J. T.: Bálint Andrással akarok csinálni egy közös estet. Mi 72 éve vagyunk barátok. Nem tévedés. 1950-ben osztálytársak voltunk az általános iskolában. Barátság is volt, és ez a barátság végig kitartott. És már éveken keresztül arról beszélgetünk, kéne valamit csinálni együtt. 20 éve már „megkínált” engem egy Molnár Ferenc anyaggal, és most fölmelegítettük, és összekapcsoltuk azzal, hogy Budapest meg jövőre lesz 150 éves. Molnár meg Budapest szerelmese volt. Adódott a dolog, hogy csináljunk egy estet, ami Molnár szavaival Budapestről szól.
Sz. I.: Még egy dolog, ami nagyon megkapott engem: a kezdetben mondtad, hogy nincs teltház. Hát, nem tudod elképzelni, hogy sokszor voltam színházi előadásokon, ahol nem ennyien – előfordult a Fészekben, nem mondom meg a színészeket – ahol nyolcan voltunk.
J. T.: Tudom, hogy van ilyen.
Sz. I.: A nagyon kedves ismerősöm, a művésznő, aki ott volt, ugyanazt mondta, amit te, hogy minél kevesebb ember van, annál jobban kell szerepelni. És minél kisebb a szerepem, annál jobban kell, hogy tökéletes legyen.
J. T.: Ezek mind közhelyes igazságok, de tartalmában én ezt igaznak érzem. Úgy meg kell becsülni azt, aki eljön. És amit mondtam, hogy én ezt egy embernek is szívesen elmondom, ez igaz.
Sz. I.: És valóban messzemenőleg egyetértek veled, mert nekem is sokszor van ilyen élményem. Már 30 könyvbemutatóm volt, és nem biztos, hogy az a legsikeresebb, ahol a legtöbben vannak. Minimális létszámmal is lehet nagyon sikeres. Befejezésképpen még arra szeretnék tőled egy ígéretet kapni, hogy nem idén, de mondjuk, jövőre – mert valószínűleg jövőre fog belekerülni ez a mostani beszélgetésünk egy interjúkötetbe -, hogy ha a könyvbemutatómra meghívlak majd a Fészek Művészklubba. Hogyha ráérsz, akkor gyere el!
J. T.: Szívesen, persze.
Hozzászólások