Egyszer miénk volt az igazi tavasz,
a klottgatyás, meztéllábas, kis ravasz.
Hol is van már a szilvágyi út pora,
a gyermekmosolyok tejfog-fintora?
Hol a kastély, a patak, az iskola,
hova tűnt az ébredésünk kiskora?
Elnőttük, mint inget nadrágot, szandált,
Istenem! Egyszer volt, szép volt és használt!
Egyszer miénk is volt az igazi nyár,
a napsütötte, mely szerelmet kínál,
mikor feledve sok göröngyös dolgot,
picikét lehettünk felnőtt és boldog.
Messze-messze volt az ígéret földje,
még óvatosan léptünk minden zöldre,
de a szilvákon nem látszott zavartság,
ringott a ringlóban már a szabadság.
Majd miénk lett az ősz, a szépnek remélt,
ha már az ember annyi mindent megélt,
legyen gyümölcse, sok körte meg alma:
de int a kukac! Neki van hatalma.
A bölcs idővel már csak a szépre néz.
hisz az őszi virágporból lehet méz,
szíve gitárként penget egy-egy sor dalt,
amíg egyezkedett a fránya sorssal.
Vándor az ember évszakról évszakra,
olyan út ez, mely nincs benne szétszabva,
kis rügyéből terméssé lassan ér be,
rajta is áll, hova jut, milyen révbe,
mit cipel magával vagy mit dob félre
mint haszontalant mi nem kell a télre?
Így lesznek szépek deres hajú esték,
ha a tájon fehér a legszebb festék.
Hozzászólások