Nincstelenek. Borbély Szilárd utolsó regénye. Bár ő maga nem tartotta regénynek. Évekig írta. A Nincstelenek címet egyébként Németh Gábor adta a regénynek annak idején. Alcíme lett: Már elment a Mesijás? A dunaújvárosi Bartók Színháznak jutott az a megtiszteltetés, hogy színpadra viheti a mű adaptációját. A regényt Balassa Eszter és az előadás rendezője, Horváth János Antal írta színpadra. Németh Gábor író, Borbély Szilárd egykori barátja, dramaturgja az előadásunknak, amelyet november 18-án mutatnak be a Bartók Színház Stúdiótermében.
Borbély Szilárd 2014. február 19-én halt meg. Jövőre lenne 60 éves. A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb költője, írója. Ma már klasszikus.
Az előadást játsszák: A Bartók Színházban ismét egy remek csapat kezdi a próbákat: Kovács Vanda, Alberti Zsófi, Holecskó Orsolya, Csadi Zoltán, Kiss Attila, Takács Géza, Dióssi Gábor, Georgita Máté Dezső.
Németh Gábor a Nincstelenek színpadi változatáról
„Nem úgy van itt, mint szegény helyen”
Regényből színházat? Istenkísértés, tényleg. Jön a rendező és mindenféle egyéb szakmunkások, és a finom szövésű próza időtlen, anyagtalan lebegését kézzel fogható, drámai valósággá alkalmazza. A színház, fájdalom, reménytelenül konkrét, nem adhat mást, csak mi lényege, kicsontozza a szépirodalmat, kíméletlenül megfosztja attól, ami csak az irodalom sajátja.
Borbély Szilárd mindent elkövetett, hogy a Nincstelenekben elkerülje Túrricse szocio-realista „ábrázolását” – ugyanakkor a regény borítóján megadta a település pontos GPS-koordinátáit. Ehhez a paradoxonhoz kellene méltónak lenni a színpadi változatnak.
A regény természetesen, Heideggert idézve, Létházán, azaz a nyelvben és a nyelv által történhet meg. A színház létfeltételei mások, de a hitelesség itt is csak esztétikai kategóriaként értelmezhető. Nem az úgynevezett tényeknek való megfelelést jelenti, hanem egy zárt, addig sosem létezett világ működési törvényeinek elgondolását és megteremtését. A jó előadásnak mindenkor újra kell alkotnia az egész világot, a csak rá érvényes, eldobható szabályaival együtt. A regény mondatait fényre és sötétre, színekre és hangokra, gesztusokra és mozdulatokra fordítani – ennek a tulajdonképpen reménytelen vállalkozásnak a kockázata a legvonzóbb benne.
Balassa Esztert és Horváth János Antalt, a színpadi változat szerzőit itt és most – Borbély hagyatékához híven – nem a szociológiai értelemben vett szegénység, hanem a nincstelenség mélyebb értelme, a kiszolgáltatottság, az univerzális kisemmizettség állapota érdekli. “Ez nem kívánságműsor. Nem úgy van itt, mint szegény helyen, hogy ez sincs, meg az sincs. Nálunk semmi sincs.” – ahogy a kocsmai viccé züllött maxima állítja.
Borbély Szilárd világban nem maradt helye a reménynek. Ez a nehéz örökség alig elviselhető terhet jelent. A legtöbb, ami elmondható, vele mondható el: „A teremtés félelmetes csendje nyomasztó. Jézus halott teste a sírban. Minden tanítvány bezárkózva, magányosan várja a sábesz kimenetelét, a Szombat Királynő távozását, a Mester visszatértét. Még nem tudni, csak remélni lehet, hogy feltámad Krisztus halottaiból, hogy legyőzze halálával a halált. És ahogy az ortodox egyház ikonográfiája ábrázolja, alászálljon Győzelmes Krisztusként, és az ősatyákat, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot, és mind-mind az igazakat, általvigye az új világba, ahová mindannyian vágyunk. Ahová csupán a vágyon keresztül vezet út.” Ez az előadás – szándékaink szerint – ezt a vágyat mint a remény hűlt helyén maradt valóságot szeretné megjeleníteni és megörökíteni.
(Fotók: Ónodi Zoltán)
Hozzászólások