A Halál Istene már egy ideje figyelte a kórházat egy ezüst tálban fodrozódó víz tükréből. Látta, amint a nőt a fehérre meszelt szoba egyik ablakához tolják, hogy nézhesse az őszi Mecseket. A szobában a mentol és a fertőtlenítő illata keveredett. A nő haldoklott. Véreset köhögött, maszkon keresztül kapott oxigént, a fájdalmait morfiummal enyhítették. Minden oldódott és lazult körülötte, áttetszőek lettek a síkok közötti határok, így néha összevillant a tekintetük is.
A nő nem volt egyedül, de most nem a képzelete segítette, valóban gyűltek köré a rég eltávozott lelkek. Ültek mellette, volt, aki fogta a kezét, simogatta az arcát. Ez egy olyan rítus, amely könnyebbé teszi az utat. A nőt megnyugtatta a jelenlétük, sokkal jobban örült nekik, mint az élőknek. Örökké, ez a szó keringett a fejében, kezdetben még kötötte egy ígérethez, aztán már az sem volt fontos. Jelentéktelenné vált minden, amely oly sokat jelentett neki éveken keresztül. Köddé váltak az ékszerei, a ruhái, elhomályosodott a gyermekei arca, felvillant még egy őszbe hajló halánték, de már nem tudta kihez kötni. Már nem akart semmit.
Egy színes fejű hatalmas rajzszög egyetlen pillanat alatt hasította szét a Mecsek ormait, recsegve vált szét a hegy. Kavics lavina indult el, amelytől szétpattantak a világot jelentő földi keretek. Kozmikus álomból ébredt, amint meghalt. A lelke elhagyta a testét. A finom eszencia még légiesen tartotta a régi formáját, de már nem áramlott vér az ereiben és sokkal szebben tündökölt, mint valaha az életében.
A Halál Istene jött érte, egy vaskos kötelet nyújtott felé, amelybe belekapaszkodott és lebegve jutott el sehol ország végtelen labirintusához. Azonnal felismerte a bejáratot, hisz már számtalanszor állt előtte. Kudarcok tömkelegét tudhatta magáénak, több ezer éve próbál kijutni az útvesztőből, mindhiába. Hogy mi a tét? Az állandó szeretet vagy a kínokkal terhelt fejlődés.
Belépett…
Azonnal egy sötét barlangba rántották a mélybe űzött félelmei, varjak csíptek a meztelennek hitt testébe, nagy kanállal ették a gyermeki énjét a démonok. Mennydörgés, villámok és rengeteg kígyó. A szégyen, a bűntudat lebegett felette. Behunyta a szemét és azt suttogta: Illúzió, ez csak káprázat, nem valóság, tovább kell menni, ki kell innen jutni!
Aranyrögökön lépkedett, bokáig gázolt a pénzben, de ment tovább, tudta, hogy nem ez a legerősebb próba, lesz ennél sokkal nehezebb is. Díszes kocsisorokon jött felé a tehetség és a hírnév. Szekérnyi könyvet és festményt látott, amelynek egyre kevésbé tudott ellenállni a sikítva vonyító akarata. Egyre nehezebben lépkedett, el akart merülni a dicsőségbe. Minden erejére szüksége volt, hogy tovább tudjon haladni.
Levetítették előtte a földi világ legszebb erdeit, látott oázisokat, csordogáló patakokat. A természet tisztaságával kísértették meg, de ellenszegült.
A túlvilági túra nem érhetett véget a csábítás kárhozata nélkül. Arany kehelyből kínálták neki a kéjt, a szerelmi érzékiséget, az érintés puha selymességét és a csók gyönyörűségét. A halántékában dübörgött a szíve, úgy érezte megőrül, ha nem lehet újra szerelmes, de akkor azt súgta egy belső hang…örökké! Várnak már Isten kertje előtt, tovább kell menned!
Eljutott hát az utolsó állomásig, találkozhatott azzal, aki ezt a próbatételt kitalálta a számára. A Halál Istene ismét előtte állt, de most teljes fényében. Isten volt ő! Sem nem kegyes, sem nem kegyetlen… Igazságos!
A kezében egy golyós számológépet tartott és rezzenéstelen arccal rendezte a gyöngyöket, azt számolta, hány földi életet élt meg a nő. Ezután egy mérleget vett elő és egy fonott kosarat, amelyben fekete és fehér kavicsokat tartott. A levegőbe hajította az összeset, a kavicsok ott úsztak az isten feje felett, majd lassan hullani kezdtek a mérleg bal vagy jobb serpenyőjébe, aszerint, hogy a jó vagy rossz cselekedet kötődött hozzájuk.
Megmérettetik!
Zuhantak a kavicsok, nem lehetett tudni, melyik oldalon lesz nagyobb a kupac. A gyarlóság, önteltség, egoizmus vagy a szerénység, jóság, nagylelkűség volt többségben az életében? A tudás vagy a tudatlanság nyer?
A kétágú mérleg egyenlőséget mutatott. A levegőben már csak egy kavics lebegett, ez volt hivatott arra, hogy eldöntse a sorsát. Az utolsó kavics mindig fakó, nem tudni a színét.
– Ez a kavics a könyörületesség szimbóluma. Fehér lesz, ha kedves voltál azzal, akit hatalmadban állt volna megbüntetni, de fekete lesz, ha megkeményítetted a szíved!
Már tudta, hogy újra jönnie kell. Kérné a kegyelmet a Halál Istenétől, de ő nem adott annak, akinek megtehette volna. Ismét elbukott!
Hozzászólások