Látványosan a növénynek van gyökere, amely rendszerint lefelé növő, szétágazó része. Ez rögzíti a talajhoz, ezzel szívja fel tápláléka nagy részét. Ez az eléggé látványos és jól megfogható leírás, jó ábrát ad, ha mindezt az emberre, a társadalomra, a kultúrára, a hagyományokra, a műveltségre és sok más egyébre akarjuk kiterjeszteni. Ezekben a gyökerekben leledzik valaminek az eredete, az alapja, forrása. Mondták: „- a mozgalom gyökerei a múlt századba nyúlnak vissza.” Az átalakulásról már Kossuth Lajos, akkor így vélekedett: „- Míg társadalmi életünket, gyökeresen magyarrá nem reformáljuk: addig … a törvényhozás nemes kérdése … nemzetiségünk jövőjét biztosítani sohasem fogja.”
Igen, a gyökerek az alapot, az indulást adják. Ez nagyon meghatározó. Alsóbb származása volt, de ki akart törni, aztán minden igyekezete ellenére sem sikerült. Mondták is mások a közmondás szerint: „- kutyából nem lesz szalonna!”
Mikszáth Kálmán a bajok orvoslását, jó magyar virtus, hozzáállás szerint fogalmazza meg: „- ahhoz a gyökeres orvossághoz nyúl, mely a magyar ember minden bajában használ: a pipához.”
A Gyökerek hatnak, így is, úgy is, meghatározó módon, gyökérrel, vagy éppen gyökértelenül.
*
Három világnyelv. – Az angolon, spanyolon, oroszon kívül még magyarul is tudok, hiszen ez utóbbi az anyanyelvem. Az orosz és az angol közép-, illetve felsőfokú nyelvvizsgát az érettségivel együtt megszereztem. A Közgazdasági Egyetem külker szakán pedig a spanyolból vizsgáztam. Azt tudom mondani, a tanulással sosem volt gondom, hiszen otthon mindig azt láttam a szüleimtől, hogy folyton tanulnak. Anyám magyar szakos tanárnő volt, apám közgazdász, de közben letette a könyvvizsgálói szakvizsgát is. A könyvek úgy hevertek a lakásban mindenfelé, mintha azzal lett volna kipárnázva az egész. Ez a szülői példa, jó indíttatás volt számomra. A férjemet az egyetemen ismertem meg. Ezzel a végzettséggel a hetvenes évek elején, azt lehet mondani, egy jó állást sikerült kifognom. Az én és családom, gyerekeim privát szerencséje, hogy külkeres képesítésemből fakadóan másfél évet Mexikóban, egy évet Ausztráliában tölthettünk el. Ott dolgoztam a cég jóvoltából, a családom velem volt. A gyerekek már most három nyelven beszélnek.
*
Ő is… falvai. – Tóni bácsit már legalább hatvan éve ismerem. Együtt gyerekeskedtünk. Akkor költöztek ide, mikor még ötödik osztályos voltam. Olyan bátortalanul és félve állt ott az udvari sorakozón, mintha azt érezte volna az ember, hogy mindenki őt akarja bántani. Pedig senki sem akarta, csak mi akkor eléggé vad gyerekek voltunk. Aztán összeszoktunk, megbarátkoztunk. Mikor felnőtt, idevalósi lányt vett feleségül. Három gyerekük született, azok is itt laknak. Már unokái is vannak. Itt terebélyesedett ki, most már a gyökerei is ide kötik, ki sem tudna szakadni.
*
A baj gyökere. – mondom magának, hogy ennek a családnak a rokonsága, mindig veszekedtek. Hol az egyiket, hol a másikat szidták. Mindig belekeverték valamibe, hogy csak befeketítsék. Ezeknek egyik sem volt jó. Hol ezzel, hol azzal vádolták egymást. Nem tudtak, csak ideig-óráig megbékélni, de ha feljött a szó az örökségről, akkor vége volt mindennek, elszabadult a pokol. A nagybácsit, aki eléggé kapzsi, meg zsugori hírében állt, azzal gyanúsították, hogy összejátszott az ügyvéddel és meghamisították a végrendeletet. A sorozatos veszekedés, a baj gyökere volt, ebben leledzett minden.
*
A karmester. – Ez a Vivaldi mű, a Négy évszak, az egyik kedves zenedarabom. Szívesen fáradoztam vele, hogy a nagyzenekarral előadhassuk. Még gyerekkoromban hallottam először, majd többször is. Apám falusi kántortanító volt, tudott hegedülni és jobb kedvében, egy-két szólamot, kottából, saját szórakoztatására is eljátszott. Ahogy kezdtem cseperedni, úgy is mondhatnám, a gyökereknél már a zene volt a meghatározó körülöttem. Elég hamar, hat évesen hegedű volt a kezemben, majd következett a zongora, amely a mai napig, hogy úgy mondjam „szerszámom” is. Az előadásra készülő zenedarabok partitúráit, itt „bogozom” ki, itt öntöm elképzeléseim szerinti formába, melyet aztán megszólaltat a nagyzenekar.
*
Földmérő volt. – Én mondom magának, mindegy honnan jött az ember. Látja ott az asztalnál azt a nagyhajú, borostás képű srácot. Aki olyan bamba képpel ül ott már vagy két órája. Az a srác földmérő mérnök volt. Ilyen főiskolát végzett, az apja ott volt tanár. Aztán, amikor elkezdte a munkát, egy olyan külterületi felmérésre vezényelték, ahol csak szőlő volt, meg borospince. Gondolhatja mi lett ennek a vége. Egy-két szögelés, mérőszalag, pár pohár bor. Aztán fordítva. Hat hónap után már rá sem lehetett ismerni. Elment elvonóra, de az csak ideig-óráig volt segítség. Újból kezdte, apja próbálta segíteni, de mindhiába. A vége az lett, hogy harmincöt évesen kint találta magát az utcán. Most alkalmi munkákból él, meg itt a kocsmában olyan fuss ide, fuss oda, egy-egy fröccsért.
*
Gyökeres átalakulás. – Ha erről kérdez engem, mint egészségügyi dolgozót, azt kell mondanom, ma ennek kell végbe mennie. Az mindenképpen tarthatatlan, hogy divatból, mert a szomszédasszony is azt az orvosságot szedi, neki is felírja az orvos hogy ő is azt szedje. Meg az is tarthatatlan, hogy egyes betegek csak azért menjenek a háziorvosukhoz, hogy tíz-húsz percig velük foglalkozzon, közben nincs semmi bajuk, csak éppen magányosak és egy-két vigasztaló szóra vágynak. Nálunk még nem divat, mint nyugaton, hogy az ilyen embereknek inkább pszichológushoz kellene fordulniuk. Ott aztán kedvükre, meg a pénzükre tekintettel, beszélhetnének. Lehet, hogy maga ezzel nem ért egyet, magának a korábbi jobb volt. Higgye el, csak a gyökeres átalakulás vezethet eredményre.
*
Vízvezeték-szerelő. – Csak azt tudom mondani, hogy engem apám szakmára tanított. Nem tellett többre, meg jó is volt ez így. Vízvezeték-szerelő lettem. Gondoltam, majd az én fiam többre viszi. Ezért megtettem mindent. Taníttattam, középiskola, főiskola. Kertészmérnök a szakmája, de csak itt érzi jól magát velem. Már kicsi korában a műhelyből elhordta a szerszámokat a kertbe játszani. Úgy kellett sokszor a homokból, vagy a veteményesből előhalászni. De a szerszám, az mindig úgy állt a kezében, mintha azzal született volna. Tud is vele bánni. Most már tudom, hogy ő a világ legjobb vízvezeték-szerelője, megvoltak hozzá a gyökerei.
*
Falusi orvos. (most körzeti, illetve házi orvos) – Már három évvel túl vagyok a nyugdíjkorhatáron, de még most is dolgozom. Szívesen teszem, hiszen ebbe a faluba jöttem a diplomám megszerzése után, Szegeden végeztem 1961-ben, negyvenöt éve praktizálok. Itt nincs olyan öreg, vagy fiatal, akivel ne találkoztam volna. Minden emberen ott a kezem érintése. Két faluval arrébb születtem. Apám paraszt ember volt, párhold földjén gazdálkodott. Jómagam, mint gyerek, akkoriban, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, markot szedtem. Akkor még kézi kaszával arattak. Úgy mentem reggel az iskolába, hogy apámmal, vagy egyik bátyámmal, már ekekapával egy-két hold földet meglazítottunk. Négykor, fél ötkor keltem, aztán még délután is segédkeztem a jószág körül, hiszen volt ott ló, tehén, sertés, meg még számos aprójószág is. Este tudtam csak tanulni. Most már tudom, hogy jól fogott az agyam, mert amit egyszer elolvastam, azt onnan nem lehetett kiverni. Tudta ezt a tanítóm is, mert amikor eljött a pályaválasztás nagy pillanata, azt mondta apámnak: – Orvosnak kell, hogy tanuljon! Csodálkozott is az öreg ezen, meg nem is értette, hogyan lesz az ő Zoli fiából orvos? Aztán azt is megérte. Mikor így lett, rögtön felmerült a kérdés, hol dolgozzam? Ebben a „szomszéd” faluban éppen üresedés volt, ide pályáztam és ide palántáltak el, itt terebélyesedett ki a praxisom. Most már minden szálam ide köt, a gyerekeim is itt élnek, a lányom tanárnő, a fiam gazdálkodó.
*
A történetek csak felvillantották a létező, látott, vagy éppen nem látható alapokat, gyökereket.
Hozzászólások