Mária a függöny mögül nézte, amint nővére, Anna hosszasan nyomja a kapucsengőt, aztán kivár. Nem mozdult. Csak nézte nővérét, mintha először látná. Tudta, hogy nem adja fel egykönnyen. Minél tovább kellett ücsörögnie, annál türelmetlenebbül nyomkodta a csengőt. Végül öklével kezdte döngetni a kaput, kavicsokkal dobálta az utca felőli ablakot. Már félős volt, hogy cirkusszá fajul a dolog, mert a kíváncsibb szomszédok kezdtek kikandikálni a résre nyitott kapukon s a felhúzott zsaluk mögül. Mária is kilesett az ablakon. Fél éve, mióta nem találkoztak, nővérét lárhatóan „kikezdte” az idő. Hatalmas, homokszínű bundasapkáját mélyen homlokára húzta, lényegében csak a csőrszerű orra, meg a vonallá aszott szája látszott. Ez utóbbi most szaporán mozgott, valószínű válogatott szitkokat szórt az „aljasan bújkáló” húgára. Mária néhányszor megmoccant székén, hogy elinduljon az ajtó felé. Mégis csak a legidősebb testvéréről van szó, nem tűrheti világ csúfjára, hogy immár percek óta tombol és szitkozódik a kapuja előtt, s ő úgy tesz, mintha nem hallaná. De mindahányszor visszafogta magát. NEM. Nem fog újabb esélyt adni nővérének, hogy besavanyodott élete minden mérgét és mocskát ismét rázúdítsa. Valahányszor találkoztak, a kezdeti békés párbeszéd mindig üvöltözésbe torkollt. Anna minden ok nélkül szapulta, szidta, ahogy csak a szájára jött a szó. Minden kudarcáért őt tette felelőssé, olyan vádakat vagdosott a fejéhez, melyektől Mária csak tátogott, mint a partra vetett hal, nem bírt szóhoz jutni. És ez a vesszőfuttatás szüleik halála után egyre ádázabb lett. Anna minden családtagnak megmondta a tutit, szerepeket osztott rájuk és szigorúan ellenőrizte a „teljesítményt”. Sohasem felejtette el, hogy Mária születése után sárgaságot kapott, mivel őt már kutyába sem vette senki. Az a nebáncsvirág betegen született s pár hetes korában meg kellett műteni. Mindenki csak vele foglalkozott, őt csucsújgatták, ringatták, mert folyton sírt a szerencsétlenje. Aztán mikor húga már járni tudott s a szülők napközben rá bízták, ő lett a ház ura és parancsolója. Hatéves korában már kifogástalanul megjátszotta a szigorú, kérlelhetetlen bírát. Kukoricát szórt a konyha egyik sarkába, rátérdeltette a húgát, aztán ő kiment játszani a többi gyerekkel. Néha az ablakhoz settenkedett s ha látta, hogy a gyerek felállt a sarokból, berontott s kegyetlenül elagyabugyálta.
Most, a Mária kapuja előtt, életében először érezte, hogy valaki őt is alaposan helyére teszi. Nem szitkokkal, szemrehányásokkal, hanem konok hallgatással s az orra előtt bezárt kapuval.
Mária arra rezzent fel merengéseiből, hogy férje benyit a szobába.
– Valaki csönget a kapun – mondta amaz halkan, mintha attól tartana, hogy sógornője az ablakon túl is meghallja.
– Tudom – jött a válasz. – Anna az, de nem engedem be. Egyszer s mindenkorra legyen vége a cirkuszainak. Igaz, testvérem, de nekem is csak egy életem van, s nem tűrhetem, hogy folyton belerondít. Szerinte én voltam az oka, hogy nem sikerült a felvételije az egyetemre, hogy kirúgták a munkahelyéről s még a vasesztergályos is faképnél hagyta potom háromheti házasság után. Ráadásul én vagyok a világ legocsmányabb, legdörzsöltebb szukája, aki mident hasznára tud fordítani, s áhítatos képével mindenkit behálóz. Nos, unos-untalan ez a jelenet folyik, valahányszor összehoz bennünket a sors, ideje leengedni a függönyt. Mit gondolsz, miért veri olyan dühödten a kaput? Mert fél éve nem volt kire ráokádnia a mérgét, senkit sem okolhatott a frusztrációi miatt, a növekvő púpjáért, meg a kézfején terjengő májfoltjaiért. Nem ócsárolhatta a főztömet, a frizurámat meg az előszoba ablakát, melyen folyton ott éktelenkedik (egyébként láthatatlanul) egy-két légypötty. Ne félj, nincs érdekében megharagudni. Lefogadom, hogy karácsonykor ott fog trónolni az asztalfőn, mintha mi sem történt volna, s osztogatja majd kicsinek-nagynak az észt. De Anna már csak ilyen.
Hozzászólások