Kardiológiára járok újra, rendetlenkedik a szívem. Jó orvosom soron kívül is fogad, törődik velem. Megnyugtató a tudat, a mai egészségügy magára hagyott, kizsigerelt valóságában, hogy szakmailag és emberileg mennyire jó szakemberek vigyáznak rám. Most még kissé megvisel az utazás, oda-vissza, a sok lépcsővel a Határ úttól a Nagyvárad térig, de tudom, ha jobban leszek, sokkal könnyebben veszem majd az akadályokat.

És ott van a téren a könyvszekér, ahol naponta fölfedezek valamit, pár száz forintért jó könyveket, minden napnak megvan a jutalma.

Bő évtizeddel ezelőtt volt már egy metrós korszakom, amikor a MÁV telepen laktam két évig, és Pestszentimrén dolgoztam. Akkori utazásaim emlékezetét jó néhány vers és novella őrzi.

Ma hazafelé egy különös párosra figyeltem fel. Kevesen ültünk a kocsiban, néhány utas csupán, velem szemben egy kékre festett hajú, nagyon sápadt bőrű tinilány, akinek nem állt jól ez a kék hajzuhatag, fehér bőrével úgy hatott, mint egy szomorú kísértet.

Néhány fiatal férfi, érdekes módon mindenki fekete ruhákban, és végül tőlem távolabb, a kocsi túlsó végében egy szinte mesebeli öregapó, hosszú, ősz szakállal, a mellette ülő, tíz év körüli fiúcskának magyarázott valamit. Szokatlanul csend volt abban a metrókocsiban, nem kellett közelebb ülnöm hozzájuk, hogy az öregember minden szavát tisztán halljam. Ha akartam, ha nem, eljutottak hozzám is a szavai. Még csak az Ecseri útnál jártunk, de már mindenki rájuk figyelt, őket hallgatta. A kék hajú lány is felemelte a szemét a tabletjéről.

– Miért van most háború? – kérdezte a kisfiú.

– Hosszú történet ez, de jó, ha tudod – kezdett bele a magyarázatba a bácsi, aki talán a kisfiú nagyapja lehetett, mert igen meghitten üldögéltek egymás mellett. – Az úgy volt, hogy nagyon régen, több, mint 100 éve már annak, volt egy nagy háború, amit az akkori hatalmak egymás ellen vívtak, Európa országai.

A férfi nyitott tenyerének ujjain számolta, hány ország vett részt abban a háborúban, ki kivel szövetségben, ki ellen.

– Nagyon sok ember meghalt, négy éven át tartott. El is nevezték Első világháborúnak. Úgy lett vége, hogy békét kötöttek, de az a béke nem volt jó minden országnak, és alig telt el pár évtized, a világ megint egy nagy háború kellős közepén találta magát. Ezt ma úgy hívják, hogy Második világháború. Akiktől elvettek valamit, azok vissza akarták szerezni, akik győztesek voltak, és sok területet kaptak, azoknak pedig megjött az étvágya, és még többet akartak. Rengeteg ember meghalt, városok pusztultak el, még több volt az áldozat, és még nagyobb a kegyetlenség. És még igazságtalanabb lett a vége, amibe sokan nem nyugodtak bele azóta sem.

A kisfiú, korát meghazudtolva, élénken követte a történetet, mintha csak valami mesét hallgatna, és értelmes kérdéseket tett fel. Persze ebben része lehetett a mesélőnek is, mert úgy foglalta össze a XX. század véres, és tragikus eseményeit, mintha csak egy távoli galaxisban játszódó történet volna.

Ám ekkor a mesélés lassacskán eljutott napjainkhoz, és kiderült, hogy nem egy távoli galaxisban játszódik mindez, hanem tőlünk néhány száz kilométerre, akkor már elkezdtem szurkolni az ismeretlen férfinak, hogy képes legyen a gyerek szintjén elmagyarázni neki, mi történik a szomszédos országban, és Európában.

– Aha – mondta a gyerek –, azt hiszem, kezdem érteni.

Egy pillanatra olyan csend lett a metrókocsiban, hogy még a jármű jellegzetes alapzaja sem hallatszott. Talán, mert épp a Pöttyös utcai megállóban álltunk néhány percig, nyitott ajtókkal.

– Akkor folytatom –, szólt a hosszú, fehér szakállú ember. – Most azért veszélyes nagyon, ami történik, mert egy ország megtámadott egy másikat, de ezt a többi országok nem hagyják szó nélkül, és segítenek neki, amivel tudnak. Befogadják a menekülőket, fegyvert küldenek, gyógyszereket. Együtt éreznek a szenvedőkkel. Tudod, olyan ez, ami most van, mintha az iskolában neked megtetszene a szomszéd padban ülő gyerek menő tolltartója, és lepofoznád, meg elvennéd tőle.

A kisfiú bólogatott, majd megjegyezte, hogy ő ilyet nem tenne, inkább megkérné a papát, hogy vegyen neki egy olyan tolltartót.

– Csakhogy, tudod, ha Amerika is belépne a háborúba, akkor Európának vége lesz – szólt nagyon nyugodtan az öreg. – Meghalunk mind, mi is, akik itt élünk, mert akkor azt úgy fogják hívni, hogy Harmadik világháború. És akkor az oroszok bevetik az atomot.

Nagy csendesség lett akkor abban a metrókocsiban, szinte tapintani lehetett a félelmet.

Ekkor értünk a Határ útra, nyíltak az ajtók, én leszálltam, ők tovább utaztak, a végállomás felé, és én őszintén sajnáltam, hogy nem hallottam meg a történet végét.

2022 04 20

Megosztás

Tweet