Idén ősszel is búcsúztak a falevelek,
és végig néztem a meleg avaron,
nyugodtabb volt a környék, mint
nyáron, vagy készülő tavaszon.
Volt benne valami megfoghatatlan.
Talán egy cseppnyi szomorúság időzött
a test fáradtságán, míg haladtam utam
fontos célja felé. Nem szólt ez az érzés,
csak lecsavarta a lángot bennem.
Megálltam, mert meg kellett álljak.
Mintha meghívást kaptam volna
egy percnyi zavartalan szünetre,
rövid mondatokra, hogy értsem őket,
míg az új nemzedék: bölcsődétől
az okosodó iskolásig, köröttem
nyüzsögtek, sokszínű ruhában, nagy
hanggal cserfeltek, s betöltötték
a befogható közel és a távol közös
és tágas, zöldfákkal ölelt terét.
Ne félj! Ezt írta idegsejtek falára valami.
Vedd el, és old föl magadban, amit látsz!
Az élet nem áll meg, nem költözik innen
sehová. Karcosan tisztul előtted a tükre,
de még benned is kapaszkodik a világ.
Hidd el, megoldják ők is. Sosem volt,
könnyebb. Lassú léptekkel költözünk.
Testünk zavarban van, és lázadunk,
miért nem ered futásnak a lábunk.
S míg bölcs gondolatokat faragunk,
a merészség átöltözik, rügyes ifjúságba,
észrevétlen nyílnak szerelemnek,
zűrös földi hívságnak, de megállnak ők is,
őszidők idején tavaszvirágzásnak,
mikor ajtajuk nyílik, szélesre kitárva:
Szia mami és papi!
Hozzászólások