Február 1.
Ellenőrzést tartanak a pénzügyesek az iskolámban. Sajnos 1,3 millió forint hiányt állapítanak meg a dokumentumok átvizsgálása után a pénztárban. Lázasan keressük a számlákat, próbáljuk felidézni, mit is vásároltunk az utóbbi hónapokban, ám egyetlen számlát sem találunk. Igencsak szorult helyzetbe kerültünk.
Február 2.
Hatalmas házban élünk, a ház négyzet alakú. Érdekessége és furcsasága is egyben, hogy csak járdácskák vannak falak helyett a lakások között, így a házbeli lakók belátnak a szomszédok életébe, láthatják hogyan élnek a többiek. Érdekes, hogy a hangok nem szűrődnek ki a lakásokból, így aztán vicces és gyakran tragikomikus látvány tárul a lakók elé, hiszen nyomon követhetik a szomszédaikban zajló eseményeket, mozgásokat. Látom, hogy vannak komótos asszonyok, nemigen takarítanak, tévéznek, mobiloznak, élnek vígan a nagy rendetlenségben. Elrettentő példájuk láttán gyorsan beágyazok és takarítani kezdek. Volt párom sétál éppen a „lakrészem” előtt és elismerően bólogat, amikor felmosásához készülök. Leolvasom szájáról, amikor azt mondja mellette álló nővérének, hogy ezt szerette bennem, mert mindig ilyen voltam, nem tudtam elviselni a rendetlenséget, aztán még mond valamit, de arra nem figyelek. Érdekes, ebben a fura élethelyzetben milyen jól estek az imént szájról olvasott mondatok.
*
Unokám iskolai táborba készül, ám csak három-négy gyereket visz a tanítónő, mivel a járvány miatt az osztálytársak karanténban vannak. Csak most jutott tudomásunkra, hogy néhány óra múlva indulnak az iskola elől. SMS-ben jött az üzenet, hogy mit vigyenek magukkal a táborba a gyerekek. A rövid határidő miatt nem győzünk kapkodni a csomag összekészítésében. Menyem leszalad a közeli boltba vásárolni, én pedig pakolok, jobban mondva pakolnék, de nem tudom, mit melyik szekrényben, fiókban találok. Meglepő, hogy vékony matracot is kell vinni a táborba, ám bárhogy hajtogatom, ám nem fér a kerekes bőröndbe. Valószínű, egy hátizsákra is szükség lesz, hogy minden szükséges holmi elférjen. Ügyködésem közben O. eltűnt a lakásból, hiába szólongatom, hogy megmutassam neki, mit hol talál meg a bőröndjében. Teljes a káosz, a gyerek nincs sehol, anyja még nem ért haza a boltból és mindjárt indulnia kell a gyereknek.
*
Február 11.
Tízemeletes panelházunk tetejére költöztették és nyitották meg a környék egyetlen élelmiszerboltját. Nagy a zaj, mert naponta friss árut szállító helikopterek szállnak le többször is a tetőre. Félelmetesek, olyanok mint az óriás, zajongó madarak. A kerület vezetői így szeretnék megakadályozni, az idegen vásárlói tömeg kiiktatásával a koronavírus terjedését. Sajnos a liftet sem lehet használni, a felfelé vezető lépcsők is tönkrementek, leszakadtak a sok gyaloglás miatt. A ház falához több tűzlétrát erősítettek, ezeken kell felmászniuk a vásárolni kívánó lakóknak. Hiába hívom telefonon a szomszédokat, hogy valamelyikük hozzon nekem kenyeret meg zöldséget, azt mondják, hogy van tartalékuk, ők még bírják egy darabig. Többen nem vállalkoznak a mászásra öregségük miatt, a házban pedig alig élnek fiatal, életerős emberek. Kénytelen vagyok az erkélyem melletti létrára átkapaszkodni és a vékony létrafokokon mászni felfelé. Úgy érzem, hogy nem bírom sokáig, mert fáj a tenyerem meg a talpam is, pedig még csak a hatodik emeletnél tartok. Lentről fiatalok biztatnak jó hangosan, nem merek lenézni, nehogy lezuhanjak.
*
Este SMS-ben értesítenek, hogy holnap vizsgáznom kell Kaposváron. Nem győzök kapkodni, mert korán kell indulnom. A hosszú úton majd átnézem a jegyzeteimet, mert nem volt időm tanulni. Rettenetesen izgulok.
Hozzászólások