Ablakom előtt egy hatalmas ent állt,
huszonöt éves fűzfa, megannyi ága-boga
egészen a hatodik emeletig felért, társam
volt a házban, ahol laktam kilenc éven át.
Emlékszem, számtalanszor odamentem
hozzá, ha öröm, vagy bánat ért, arcomat
a fa kérgéhez szorítva átöleltem, és a fában
suhanó élet mintha átsugárzott volna belém,
megnyugtató közelsége úgy hatott rám.
Ma is, ha arra kerülök valamiért, szemem
pásztázza a kis parkot, ahol egykor a fa állott,
de már csak hűlt helyét találom a fának, mert
kivágták valamiért. Többé nem ad árnyékot, nem
védi meg zajtól, tűző naptól a földszinti lakókat,
lombjai között nem lelnek menedékre a madarak.
Ó, jaj, az én entemhez többé nem írhatok már
verset, az öreg fűzfa rég odalett! Képem sincs
róla, ami megőrzi, csupán az emlékezet.
2021 09 22
Szóljon hozzá!