Mi is a lélek? Kezdetleges felfogás szerint az emberi szervezethez, az élettevékenység feltételezett végéig hozzátartozik egy, többé-kevésbé anyagszerű hordozó, amely a testet, a halál pillanatában elhagyja. A lélekről különböző és nagyon sokféle megközelítés él a köztudatban. Többek között: – „emberi lelke van!”, – „dicsőült lélek!”, – „lelke még ártatlan!”, – „lelkét az Istennek, vagy az égnek adja!”, – „bűnös lélek!”, – „bujdosó lélek!”, – „hazajáró lélek!”, – „ábrándos lélek!”, – „jó lélek!”, – „szolgai lélek!”, – „hallhatatlan lélek!”, – „elveszti a lelkét!”, – „visszaadja lelkét a teremtőnek!”. Madách Imre szerint: „E kebelben / A lélek él, e kínos szent örökség, / Mit az egekből nyert a dőre ember.”
A lélek, amely a leírtak szerint mindannyinkban van, mert, ha nincs, akkor „lelketlenül élünk” és ezt, azt hiszem senki sem akarja. Az önmagunkban lévő (különböző „minőségű” lelket), pedig mentalitásunk szerint sugározzuk, átadjuk.
*
„Akit akár szülői, akár nevelői, vagy lelkiatyai hivatással áldott meg az Úr, mindenképpen arra kell törekednünk, hogy olyan egyéniségek legyenek, akiknek léleksugárzó képességük van.” Ez a részlet egy 1930-as évek derekán kiadott nevelési „irányelvekben” fogalmazódott meg. Boncoljuk ezt a megfogalmazást, egy kicsit részletesebben, mit is takar? Egy szülőnek, egy nevelőnek (természetesen a lelki atyának is), már hivatásából fakadóan is olyan egyéniségnek kell lennie, aki rendelkezik a léleksugárzó képességgel. Csak így lehet átadni, mindazon jó szülői, nevelői nevelési, emberformáló elveket, melyek ahhoz szükségeltetnek, hogy egy gyermekből EMBER-t „faragjanak”! Ha ez a „művelet” sikeres, akkor a hazának becsületes, kötelességtudó, szorgalmas, dolgos állampolgárai lesznek. De ha nem, akkor könnyen közölhet a televízió, mobiltelefonnal felvett, „tanárverő” jeleneteket. És kérdés: – kinek jó ez? Aztán egyszer, ebben a fogalomkörben mesélte egy barátom, hogy bement egy boltba, vásárlási szándékkel, de már viszolygott a sok kellemetlen, flegma eladói magatartástól. „ – Kellemes meglepetésemre az eladó (egy férfi volt), olyan udvarias és szolgálatkész volt, hogy rám ragadt léleksugárzó magatartása.”
*
Sz. Róbert most múlt huszonkét éves. Érettségi után dolgozni ment. Első munkahelye a mentőknél volt, de három hónap után búcsút vettek tőle, háromszor elkésett a melóból, egymás után. Aztán dolgozott egy boltban, mint kisegítő, volt cipőárus, alkatrész összeszerelő, autóértékesítő, biztosítási ügynök. Többségében mindig a munkaadója vált meg tőle. Szülei, főleg az apja, állandóan korholta, eredménytelenül. Sokszor, hogy jó irányba terelje fiát, egész erejét latba vetette, de nem használt semmi. Egy idő után, még ráadásként felnőttes allűröket is felvett, cigizett, meg elkezdett sörözni. Persze pénze az egyenlő volt a semmivel, a költségeket a mamájától elkunyerált ezresekkel próbálta fedezni. Az apja közben hol higgadtan, hol mérgesen kibeszélte a lelkét, de nem változott semmi.
*
A kis Zsuzsika, nem volt több öt hónaposnál, amikor édesanyja észrevette, hogy a gyermek nem egyenletesen veszi a levegőt. Érezte a bajt. Kint laktak a falu szélén, távol mindentől. Orvos, mentő a szomszéd településen. Értesíteni kellene, de telefon is csak a kocsmában van, de az bezárt kilenckor. A nagyobbik lánynak szólt, legyen itt a kicsi mellett, amíg ő hív segítséget. Elfutott a kocsmáig, bezörgetett. Tóth Misi bácsi megértette miért kellett kinyitnia az ajtót. Telefonált, a mentők ígérték, jönnek azonnal. Futott vissza, az izgalomtól, az erőlködéstől úgy érezte, mintha a lelke szakadna ki. De ez most nem érdekelte, a kis Zsuzsika egészsége volt a világon számára a legfontosabb!
*
A Tóth család új házba költözött. Nem azért, mert a régi nem felelt már meg. Inkább azért, hogy kényelmesebben elférjenek, hiszen nőnek a gyerekek, azoknak is külön szoba kell, meg Tóth Mihály a családfő, ragaszkodott ahhoz, hogy özvegy édesanyja is velük legyen. Ritka ez ma már, de ő még a régi szellemben nevelkedett, meg azt is tudta, hogy a mamának, így hetven évesen, az idegei nincsenek már kötélből. Tóth néni idegenkedett is a költözéstől, mondta is mindig, ő Krúdy Gyula szavaival ért egyet, mert: – „megszokta a régi ház kísértő lelkét.” Azonban a férje, az öreg Tóth bácsi halála óta, mintha igazán egyedül lenne, hiába van a közelében a fia és annak családja, ő időnként, még álmából is felriadt. Jókai Mór írta: „Éjfélkor megjelent előtte a lélek … összevissza ijesztget.” Sajnos ez az öregkor átka!
*
Az öregember ott állt az italbolt bejáratánál. A sűrű hó már eléggé belepte kabátját, sapkáját. T. János mikor megpillantotta a feléje nyújtott kezet, vette csak észre az átfázott embert. Megsajnálta. Hirtelen döntött, behívta a borozóba, markába tett ötszáz forintot és kért neki egy felest. Az öreg szó nélkül megitta és látszott rajta, hogy a pálinka lelket vert belé. Amikor hazament, azon gondolkodott, mit lehetett volna még tenni, az öreg érdekében. Nem talált rá választ.
*
Tamás most lesz tizennyolc éves, a középiskola utolsó évét tapossa. Nagy tervekkel rukkolt elő szüleinek, érettségi után egyetemre megy, és orvosnak szeretné képezni magát. Eddig nem is volt semmi baj, jól vette az akadályokat, a bizonyítvány is kielégítő volt. De az elmúlt napokban, mintha történt volna valami Tamással. Apja ezt mindjárt észrevette, nem tett mást, csak a szemük találkozott. Szójárás szerint, szokták is mondani: „a szem a lélek tükre”. Csendesen szemlélte a fiát. Először valami egészségügyi dolog jutott csak az eszébe. Talán beteg? Nem vett észre, rajta semmiféle változást. „Ép testben, ép lélek!” – mondta is mindjárt. Aztán faggatóra fogta. Tamás szabadkozott, de aztán bevallotta, a strandon „belezúgott” egy lányba és az csak játszik vele! Ezzel könnyített a lelkén. Apja, valami komolyabb dologra gondolt, de így megkönnyebbült. Jól írta Móricz Zsigmond: „szeme mutatja meg az ember lelkének állapotját.” Szerencsére, ez a sérülés pedig, gyógyítható.
*
A kisváros büszkesége volt a női kézilabda csapat. Jól ment a tavaszi bajnokság. Egy-két vereségtől eltekintve a tabella harmadik helyén végeztek. Aztán jött a nyár, a bajnokság is szünetelt, meg a játék is. Eljött az ősz, folytatódtak a fordulók. Már a második mérkőzésnél Dezső bácsi, az edző, vagy tréner rosszat sejtett. Az a fránya labda nem úgy perdült, kiesett a kézből, vagy nem ott kötött ki, ahová szánták, elpattant és az eredmények siralmasak lettek. Dezső bácsi próbált a lányok lelkére beszélni. Sajnos a helyezési listán egyre lejjebb kaptak csak helyet. Egyik edzésen a labda helyett az edző a beszédet választotta. Lassan, tagoltan, logikusan építkezett. Beszéde lelkierőt, bátorságot sugárzott. Lelket öntött a csapatba. A következő mérkőzéseket zsinórban nyerték. Úgy voltak ők is ezzel, mint annak idején Eger vár védői, Gárdonyi Géza szavaival: „a véres csapatot új lélek szállja meg: dühtől tajtékozva kapják fel ismét az ostromlétrákat.”
*
Zsófi néni csendben ült szobájában. A szürke, esti fények gyéren világították meg a szoba bútorait. Imakönyv volt a kezében, melyet lassan lapozgatott, mintha keresne benne valamit. De ez a lapozás nem állt meg, várakozott. Aztán egyszer egy hangra összerezzent. A templom egyik harangja szólalt meg. Nem a nagyharang, hanem a kisebb, a lélekharang. Elhunyt férjére emlékezett.
*
Minden ember életében előfordul – legalább egyszer – ha bevallja, ha nem, hogy most úgy érzi, minden hiába való volt. Elkeserítő, kilátástalan. De aztán jön a változás és a dolgok jobbra fordulnak… Ilyenkor, az az érzés keríti hatalmába, hogy a lelkének nincs helye, ő csak egy kósza lélek, vagy éppen lélek nélküli. Ladányi Mihály írta ezt az érzést meg, „Álmatlanul” című versében: „A kutya oda fekszik le, ahonnan felkelt, / csak az ember csavarog a világban / hazától hazáig hazátlanul, / szeretőtől szeretőhöz szeretetlenül, / s olykor vackára lelve / álmokról álmodozik álmatlanul.”
*
Az idei szüret jól sikerült. Annyi szőlő termett, hogy a gazdák nem tudták hová tenni a mustot. Minden hordó csordultig megtelt. A cukorfokkal sem volt baj. A borosgazdák úgy döntöttek a faluban, hogy ezt megünneplik. A kocsma nagytermében terítettek és a birkapörkölt szolgált alapul a még megmaradt tavalyi bornak. Az ünneplők közé keveredett négy idegen férfi. A boros gazdák, pedig jó vendéglátók voltak, megkínálták őket pörkölttel, borral, előzetesen még egy-egy kupica pálinkát is kaptak. Aztán hogy, hogy nem, összeszólalkoztak egymással. Pár óra után már csak „erős emberek” voltak jelen a teremben. El is csattant pár pofon, de a végén tömegverekedéssé alakult az összejövetel. A kiérkező rendőrök lezárták a területet. Egy lélek az ajtón se ki, se be! Békésebb körülmények közötti időről Petőfi Sándor így írt: „A költő és a szőlővessző, / A világnak adja lelkét, / Szőlő vessző lelke a bor, / A költőnek lelke a dal.”
*
A valóságban minden tárgy a folyamatos használat következtében egyszer csak elhasználódik, megöregszik, meghibásodik. Használata esetleg veszélyessé is válhat. Hirtelenjében három olyan tárgy (műtárgy) jutott az eszembe, melyre azt a jelzőt használja a köznyelv: lélekvesztő. Ilyen lehet egy elöregedett, foghíjas létra, egy eresztékeiben szétjövő csónak, vagy egy olyan híd, amely már nem bírja a terhelést, alkatrészei, tartószerkezetét, megette a rozsda. Itt is jelen van a lélek.
*
A lélek „valami” megfoghatatlan, testet ugyan nem öltő, de mégis jelenlévő képződmény. A hétköznapi beszédben erre több példa is adódik. Egy művészi teljesítménynél is megfogalmazódik: „A színész alakítása, jó technikai megoldásokat mutatott, csak nem volt benne lélek.” „A bemutatott szobornak lelke van.” Mivel a lélek a közhiedelem szerint az elhunyt személy testéből függetlenné válik, önálló lénnyé alakul, időnként testet ölt és ilyenkor kísért. „Kísértet szállta meg!” Ekkor beszélünk lélekvándorlásról. Na de, ezeket az elkószáló lelkeket kutatni kell, idomítani, gyógyítani és ekkor jelenik meg a lélekelemző, a léleklátó, a lélekbúvár, majd a lélekidomár, a lélekgyógyász, hogy azt a sok rakoncátlan lelket valamiféle kordába tartsa, a hiszékenység korlátai között.
Hozzászólások