Azok az ostoba konferenciák! Fecsegés, szócséplés, méretes csúsztatások. A fennálló rendszer dicsérgetése, egy-egy apróbb mellékmondat, hogy még se tűnjünk gyávának. Aztán a rendszer kilehelte a lelkét, vagy valamennyit a lelkéből, dicsérni már nem kellett föltétlenül, szidni meg inkább elfelejtettük. Egyszerre baráti találkozások résztvevői lettünk, világot láttunk, néha még értelmes emberekkel is találkoztunk. Közben lepergett néhány esztendő itt, Európa középvidékén, mi pedig egy sor történelmi tapasztalattal lettünk… gazdagabbak, óvatosabbak? Mindegy. Okos, jó konferenciák lettek!
A testvérien egyesült Németország délkeleti féltekéjén, egy régi város vadonatúj szállójában jöttek össze, elszánt küldöttek, akik a nemzetiségek (már nem kisebbségek!) megújuló lehetőségeiről számoltak be egymásnak: könyvekről, iskolákról, rendezvényekről keleten és nyugaton. Kötetbe gyűjtötték a növekvő számú nyúlfark-híreket, három napon át fecsegtek optimista részletességgel, a harmadik nap végére mindenki unatkozott és megszomjazott. A búcsúvacsora bábeli hangzavart gerjesztett.
Asztalunkhoz meglett korú asszony közeledett. A miénkhez hasonló számú évet hordozhatott. Megállt asztalunk sarkánál, nem ismert senkit, nem ismerte senki. Tétován beszélt, de szava az egész asztalhoz szólt: – Ugye, maguk magyarok?
– Igen, magyarok vagyunk.
– Meghallottam… – mondta zavartan. – Már tegnap is hallottam…, de csak most… Holnap már úgyis elmegyünk innen. – Várt a konferencia végnapjára, és amikor az utolsó pillanat elérkezett, akkor jött oda hozzánk? Eddig miért nem? Most miért? Hibátlanul beszélt magyarul, mint te vagy én! Magyar volt.
– Negyven éve nem hallottam magyar szót – megakadt, mi némán számolni kezdtünk visszafelé –, vagy legfeljebb csak hallottam. Én magam nem beszéltem, nem úgy alakult az életem. – Aztán szólt egy városról, ahol él, békében és elégedetten. A városban kiváló egyetem, ahol ő megbecsült munkatárs, a város mellett hadikikötő. Német család, német nyelv, esetleg angol nyelvű recenziók. Tisztes, európai karrier…
– És negyven éve nem hallottam… nem hallottam magyar verseket. – Zavarát tétovázó tenyere mutatta, zavarunkat kerekre nyílt szemünk mutatta. – Kérhetek valamit? Talán egy verset, amelyet… hogyha valaki, biztosan tud… – szeme segélykérően botorkált arcról-arcra. – Ha valaki elmondaná A walesi bárdokat. Azt nagyon szerettem, nagyon szeretem. És nem hallottam negyven éve… – Segélykiáltás volt ez a mondat, egymásra néztünk, meg lesütöttük a szemünket. Hogy ne lássa a zavarunkat? Vagy valami egész más miatt?
Két nagyreményű fiatal volt közöttünk, a közelmúltban végzett bölcsészpalánták, ezek még nyilván tudják a verseket. Belekezdtek, az első versszakba kétszer belehibáztak, aztán elhallgattak. Bennünk szégyen kezdett fészket rakni. Sándor, a lexikon jeles munkatársa, leszegte a fejét, maga elé mormogta a vers szavait. Vajon miért kell neki most itt… egy idegennek, csak azért, mert… Torkát köszörülte, elhallgatott, föl se nézett. Az asszony reményfogyottan állt az asztal sarkánál, a teremben pohárcsengés és tolakodó hangzavar. Végre Lőrinc állt fel, közelebb lépett az asszonyhoz. Könyvtáros volt, költő is volt. A lába azért remegett, színész nem volt. – Edward király, angol király – és szólt a ballada. Az asszony arcán öröm és bizalom kelt, felidéződtek szavak és sorok, és még valami, amit negyven éve hagyott maga mögött.
A szomszéd asztaloknál mintha csend támadt volna, előbb a meghökkenés, aztán a figyelem csendje. Ez valami más nyelv, nem amit megszoktak, nem német, nem angol, még csak nem is orosz. Akkor mi…? És ez a lüktetés, ez a ritmus, és a sorok vége összecseng… De hiszen ez vers, nem lehet más. Egy vers a konferencia végén. És ki tudja, milyen nyelven, de csengenek és zengenek a sorok. És mondja ez a középkorú, meri mondani, tudja mondani. Annak az asszonynak mondja, az meg hallgatja. De hát az német asszony, ha igaz. Hogy van ez?
Hódított Edward király, és vendégelt Montgomery. Jöttek a bárdok… és fogytak a bárdok. Emelkedett a versmondó hangja, és ajkát összeharapta az asszony. Párbeszéd szólt és indulat, fenyegetés és halálba küldés. A férfi keze reszketett és ökölbe szorult. Homlokára felhő szállt föl, a szeme szikrázott. Az asszony szeme szivárványos lett, aztán könnyek rezdültek elő pillái közül. És hallotta Lőrinc az asztalnál ülők közül a sóhajt: – Edward király, Arany János, Ötvenhat. És gördült előre a vers, gördült előre a történet, a történelem.
A teremben futótűzként hangzott a suttogás: – Magyarok, hát persze, magyarok! – És mintha kezdtek volna a hallgatók sok mindent érteni – csak a szavak jelentését nem. Az asszony sóhajtott és fejet biccentett. Más most nemigen tellett tőle. Szédelegve vonult kifelé a teremből. Lőrinc csak állt az asztal sarkánál. Magán érezte a tekinteteket, és hogy összesúgnak. Vajon mit? Fogalma se volt, nem magyarul súgtak.
Lőrinc ellépett az asztaltól, a varázs aprózódni kezdett. Keresztülment az asztalok között, a szemek a poharakra menekültek. Az asszony kinn állt a ruhatárnál. Karján kabát, az oldalánál kerekes bőrönd. Már letörölte könnyeit. Kezét nyújtotta: – Köszönöm. Ezért jöttem. Negyven év után.
Hozzászólások