Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz… ha háromszor százig számolok, az öt percet jelent, mivelhogy hatvanszor öt az háromszáz. Ezt már gyermekkoromban megtanultam, amikor nyári délutánokon a rekkenő hőségben szüleim, nagyszüleim negyedórás pihenőre köteleztek a jó hűvös felsőházban. Gyorsan letudtam és már rohantam is a szomszéd barátokhoz játszani. Aztán estig haza sem jöttem, ha csak uzsonnára nem kellett haza vánszorogni. Egy zsíros kenyér a kézbe és már mehettem is vissza focizni.
Az ajtó nagyot csattant mögöttünk. És mi ott álltunk a lépcsőházban kulcs és mobiltelefon nélkül. Kizárva. Hibáztathatnám Samut, a napközis kiskutyánkat, de ő csak megugatta a lépcsőházba „beszemtelenkedő” szomszéd gyerekeket, és nem hitte el, hogy nem mihozzánk jöttek látogatóba. A két kisgyerek megszeppenve hátrább lépett a kis csaholó házőrzőt meglátva, én pedig csak utána léptem, hogy visszahozzam, és akkor… a biztonsági zárral felszerelt bejárati ajtó becsapódott.
Kilencvenhárom-kilencvennégy- kilencvenöt – kilencvenhat- kilencvenhét – kilencvennyolc-kilencvenkilenc –száz. Egy ujj kinyújtva. Még két ujjnyi az öt perc.
Már abban a pillanatban tudtam, hogy kizártuk magunkat. Mit lehet tenni? Mi mást, várni. De még az okos órám is bent maradt. Mennyi is lehet, amíg Anya hazaérkezik? Esetleg telefonálni neki, vagy a gyerekeknek? Kit kérhetnék meg erre? Szembe szomszéd. Egy próbát megér. Három hívás, senki sem veszi fel. Megköszönöm. Mennyi is az idő? Tehát még van vissza mintegy harminc-harmincöt perc. Otthoni bemelegítő nadrágban, egy szál pólóban. Lemegyek a földszintre, a tároló lépcsőin foglalok helyet. A külső újságos dobozból hozok pár helyi reklámlapot. Azokat böngészgetem. Amit elolvastam a kiskutya feneke alá rakom, ne remegjen annyira.
Ez már háromszor száz, tehát öt perc már eltelt. Még legalább ötször ennyi van hátra.
Egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz…lehet, hogy nem másodpercre pontos, de legalább hozzávetőlegesen mérem az idő múlását. A szomszéd Árpikáéknál ősszel Ilona néni, az anyukája mindig csinált szilvás lepényt. Ma is érzem az ízét a számban. Déneséknél nagyokat fociztunk, zsíros kenyérrel a kezünkben, Dénes csak úgy ette hozzá a kovászos uborkát és a tömött kacsa töpörtyűjét mindig nekem adták. A felső szomszéd Rozi néni télen beengedett az első szobába, ahol spárgára felakasztott szőlőgerezdek sorakoztak, abból válogathattam. Lázár néninél nagyon finom volt télen a sütött döblectök. Hosszú téli estéken játszott kártyapartik, amin legtöbbször én nyertem.
Második ujjam kinyújtom. Tehát már csak százig kell számolnom és megvan a tizenöt perc.
Látom, a kiskutyánk remeg. Inkább felviszem a földszinti radiátorra. Ott fogom, simogatom a tejfehér bundáját. Köszönök a ki-be járó szomszédoknak. Hány éve már? Harminc-harmincegy, hogy ideköltöztünk. Egyszer kellett a tőszomszéd asszonynak segíteni vissza pattintani a leoldó biztosítékot, és szembe szomszédnak internet-kapcsolatot teremteni, vezetékeket átnézni. És… talán ennyi. Maximum, amikor új szomszédok érkeznek és átalakítják a szobáikat, akkor szerzünk tudomást egymásról. Hetekig fúrnak a falakba. Aztán az is elcsitul. Legfeljebb néha egymás ebédének, vacsorájának illata szivárog át a nyitott ablakon.
Kilencvenhárom-kilencvennégy- kilencvenöt – kilencvenhat- kilencvenhét – kilencvennyolc-kilencvenkilenc –száz. Huszonöt perc, ha jól számolom. Most akár minden percben hazaérkezik Anya-biztatom a kiskutyám. Kinézünk a lépcsőház bejárati ajtóján. És tényleg jön.
Hozzászólások