Az áldozatokért
Csodálatos lény az ember,
kiontja, fűzi az élet,
a lélek a térbe kilép,
s eljárja útját, a végest.
Milliószor sír és kacag,
összekuszál, ó, mi mindent,
világot gyűjt maga köré,
sok ismeretlenes kincset.
Leírni sehogy sem lehet,
ehhez a szó zajos, kevés,
gyermek s aggkor elé hajol,
és szíve fölszáll, majd elég.
Fája, túlnőtt almáskertje,
sosem volt paradicsom,
tudásért nyugalmat cserélt
a lét, nemlét parad(o)(i)xon’.
Változnánk e rossz időben?
Romlottként jó, kapzsin szerény?
S lám, van, aki mindig rombol,
és kevésnek érdem e lét.
Koszorúk, koszorúk, gyertyák.
Most jobban sajogtok, fájtok,
a gyász ezért hát még nagyobb,
könnyű prédája világnak,
és önmagának földhalom.
Törékeny a test és lélek,
jaj, beste viszi már az ár,
s Góliátot temet, élve,
s romok alattra fóliát
terít a betontörmelék,
rongyos a test, szaggat a szél,
s őrjöng a néma sötétben
a veszte, és mind a remény.
Minek hát gyertya fohásza,
kiért ont vért a pohárba,
ostya léte kiért omlik?
Ember s lélek szenved, romlik.
Koszorúnk, Tövises Gyertya,
lobbant fényed, kihunyt csillag
még őrizzük, által itat,
apró kéz pihen kezemben,
s érte hiszek, érte kelek.
Nem fogy így el, ha magja hull,
s csirából hajt jövőt a múlt,
tudása halva készre ér,
s koporsón szül hitet, s reményt.
Hozzászólások