Az én lelkem kopasz fáknál is csupaszabb,
lebontott fedél alatt keletnek fordul,
utolsó szó jogán jövőt kongat, borúst,
fényes akasztófák cseleit kijátszva,
szíveknek vészt jóslón sikít, de hiába:
entrópikus eufólia elnyel szót, színt és fajokat.

Harangok elzúgnak, csecsemők fölsírnak,
anyák kihült teste nem melenget kérészt,
oly végzetes a vég embernek szánt létén,
s a remény is halott, nincs ami megmentse,
vigyázza, vagy erőből ordítson érte:
a temetetlen test fölött, nem zokognak hű Antigonék.

Mennyi keserv, lassú halál s agónia
jár lerabolt történelmünk gépezetén,
árván marad mindent kisöprő szenvedés,
rémálomként szívja látókból az erőt,
ők tudják, mennyi lesz az annyi és mettől:
és kihalnak majd a madarak is, kik ezt megénekelnék.

Megosztás

Tweet