Ágh István: Érettségi
Mit jelent ez a visszatérő álom?
évtizedek múltán is, öreg fejjel
kellene, azt se tudom, melyik tárgyból,
egy másik érettségin megfelelnem,
de nincs tanár, és nem találok könyvet,
csupán a vizsga napja van kitűzve,
s mind közelebb a rettegett időpont,
mintha valami vég előtti pánik
sodorna el, s egy gőzölgő malomtó
hídján szeretnék nyugalmat találni,
vagy inkább választ, ha nem elégséges
a kitűnő sem, mire jó az érdem,
milyen elfojtott félelemből éled,
amit csak vizsgaláznak véltem akkor,
s nem csillapítható már semmiféle
varázsszerrel, bűvös szőlőcukorral,
s az ébredés halasztja mindig újra,
hogy átjutottam-e vagy belebuktam.
Őszhajú asszonyok közelednek sétáló léptekkel a pécsi Janus Gimnázium épülete felé, a Mária utcába. Mária utca? Igen, gyerekkoromban is ez volt a neve, de ’48-ban Molotov utcára „keresztelték”, majd Déryné nevét vette fel, s aztán a rendszerváltozás után kapta vissza az eredetit. Ötven évvel ezelőtt, érettségi bizonyítványunkban még Molotov utca szerepelt.
Négy évig: 1952-től ’56-ig koptattuk az iskola padjait. Elsőben még Rákosi képe függött a tanteremben, s négy hónappal az érettségink után kitört a forradalom. Nem akármilyen történelmi változásoknak voltunk tanúi és részesei. Akkor nem lehetett szabad iskolaválasztással élni, sem jó bizonyítvánnyal bekerülni a vágyott gimnáziumba, „hivatalból” osztották el: ki melyikben tanulhat. Aztán az első osztály elvégzése után – már kívánságunkat és tanulmányi eredményünket is figyelembe véve – válogattak szét minket humán és reál osztályokra. De még így is akadt olyan osztálytársunk, akinek a nyári szünetben a többieknél két héttel tovább kellett gyapotot kapálnia – „megszolgálva”, hogy a humán II/A-ba kerülhessen. Kötelező diáksapkánk a partizánsapka mintájára készült, zsebre dugva hordtuk, csak a suli előtti utcasarkon tettük a fejünkre. Minden osztálynak kellett békekölcsön-kötvényt vásárolnia. (Vajon ki kapta vissza ezeket a „kölcsönöket”?) Szegények voltunk. Sokan örültünk a munkaköpenynek, mert kinőtt és foltozott ruháinkat eltakarta. Amúgy általában egyetlen jó „göncünk” volt: az ünnepélyekre is alkalmas fehér blúz és sötét szoknya. Emlékszem: még a táncos diák-teadélutánokra is barna fűzős magasszárú cipőben kellett mennem, mert nem volt másik. Fiú lódenkabátot hordtam, mert az kevesebbe került. Az érettségi tablóképhez egyetlen elegáns fehér blúzt varrattunk, s abba bújtunk – felváltva – a fényképezéshez. (Unokáink ezt el sem tudják képzelni.)
Mégsem szomorkodtunk! Fiatalságunk, életerőnk, egészségünk, jókedvünk nemcsak hogy átsegített bennünket mindezen, hanem meg is szépítette ezeket az éveket.
Érdemi útravalót kaptunk az iskolától. Voltak felejthetetlen tanáraink. Lukács Bandi bácsi (Luxi; Nu, fiam!) nagy tudású, tekintélyes, „noteszos” tanár volt, egyformán igazságos mindenkihez. Stanci néni rémségesen szigorúan osztályzott, de volt humorérzéke, akárcsak Hajasnak, akinek harsány gunyorosságát nem mindenki viselte könnyen. Osztályfőnökünk, Pásztor Magdi néni szövegét most is hallom: Középre címnek felírod! Aláhúzod! Szélcímnek írod! Tüskés Tibor tanár úr a sematikus tankönyvek ellenére az irodalom, a művészet szeretetére, ízlésre, emberi tartásra nevelt minket, megrendezte a Csongor és Tündét, akárcsak igazgatónk: Hajnal Ernő bácsi Shakespeare Vízkeresztjét. S hallani véljük Csabica mindenkit simogató hangját: – Angyalkáim!
De talán a diákcsínyek, a mindenen átsegítő humor emlékei a legjobbak: Robi bácsi fizikaóráit mindig el tudták húzni a bejárók a vonatkésések okainak ecsetelésével. Nünüke riadtan nézte április 1-jén, hogy égnek álló apró kis copfocskába fontuk dauerolt hajunkat, s esernyőt nyitottunk fejünk fölé a tanteremben ülve. Egyszer még Tüskésnél is megkockáztattuk, hogy húsvét előtti utolsó óráján üres papírlapot adjunk be röpdolgozat helyett.
Milyen sajátosan iskolaízű az is, hogy nem annyira keresztnéven, inkább vezetéknéven vagy teljes néven szólítottuk egymást, ahogy tanáraink felhívtak minket felelni: Ambrus, Feördeös, Kenderes Klára, Mezey Judit; vagy sajátos iskolai „becenéven”, amit mi ragasztottunk egymásra: Bosa, Ejhaj, Ceka, Kajszi, Sziszi, Zeusz… Most is ez jön a nyelvünkre ezek között a falak között… És érezzük a gimnáziumi évek hangulatát. Felidézzük a biológia-szertár színes akváriumvilágának meghitt légkörét, szinte halljuk a szellőztető- és fűtőberendezések lágy zümmögését, pedig már nincs meg a szertár, és a halak hűséges gondozója: Tomi is kiköltözött a temetőbe Szasza, Böbe, Jutka, Gabi, Vadonka után, ahogy azóta Gyugya, majd Zsuzsa is követte őket… Nyolc elhunyt osztálytársunkért és sok-sok tanárunkért gyújtunk gyertyát…, és velük együtt talán elmúlt fiatalságunkat is siratjuk.
Ki tudná összeszámolni: hány beteget gyógyítottunk, ápoltunk, gyógyszereztünk, hány gyereket tanítottunk, mennyi telefont kapcsoltunk, vegyszert kevertünk? Tettük a dolgunkat – tisztességgel, humánusan, ahogy egy humán osztály tagjaitól elvárható. És otthonunkban, családunkban, gyerekeinknek, unokáinknak, keresztgyerekeinknek, barátainknak is osztottuk s osztjuk szeretetünket.
Rendszeresen összejövünk osztálytalálkozóra, megmutatjuk egymásnak hozzátartozóink fényképeit, átöleljük egymást, aggódva érdeklődünk a betegség miatt távolmaradókról. Mert gimnáziumi éveink alatt nagy barátságok is szövődtek, melyeket nem koptatott el az idő.
Mindezért hát Ágh István versének nagy kérdésére nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy átjutottunk, megfeleltünk ezen a nagy érettségi vizsgán is.
Hozzászólások