Az Angyalok sohasem alszanak.
Egyszerűen nincs szükségük erre.
Nem ismerik az unatkozást sem, lételemük az őrködés.
Úgy képzelem,
éjszakánként rólunk beszélgetnek.
Nappal nem jut erre idejük, túl sok a lótás-futás.
Amikor végre elalszunk,
bekuckóznak a lakás legkényelmesebb szegletébe,
kinyújtóztatják megfáradt tagjaikat,
és menta teát kortyolgatnak.
Ilyenkor átbeszélik, ami napközben velünk történt:
minden meredek helyzetet,
a sok kihívást,
a szabad akarat buktatóit,
a bumlis dolgokat.
Meggondolatlan, buta döntéseinkről diskurálnak,
hogy kinek, mikor, hogyan kellett rohannia miattunk,
hogy meg ne üssük lábunkat a kőbe…*
Végül Égi történetekről nosztalgiáznak,
majd vicces sorozatokat néznek,
és jókat nevetnek, amíg felébredünk.
Aztán kezdődik minden elölről.

Voltaképpen
nem túl macerás Angyalnak lenni.

*Utalás a 91. Zsoltár, 11-12. versére.

Megosztás

Tweet