Szervátiuszokra emlékezve

Sokan látták, elalszanak ott a fák.
Ők azt gondolták, talán csak tettetik,
mindegyik utolsó érintésre vár,
s látó kezekre az élet telein.

Mikor a látomás kelleti magát,
s kibontja rőt haját, szunnyadó bennük,
delejes vágy, már a képzelet farag,
s kemény, szép arcokért erős kar lendül.

Amott, messzi, a másik kérge alatt
megbúvik regéknek hősi, nagy fia,
verejtékes idő időtlent farag,
s csillagösvényt járót alkonyat itat.

S az égből merészkedőt sűrű szoknyák
és tömött bajuszos regék köszöntik,
s ha járnak jelenholt temetők arcán,
lépéseiket ott halkabban öltik.

Ördöggel cimborál, odébb a lidérc,
boszorkányos szája vészterhest motyog,
márványkőre olvas átkos titkokat,
vajákos szavában a pézsma rotyog.

Fentről szórnak friss, figyelő hangokat,
ím a véső résen, indulatból pipát,
füstölőset farag, csizmást a lábnál,
ékes kopjafát, s tiszta arc az Írás.

Én is úgy hiszem hát, a csupasz fák közt,
sokan vannak, kik játsszák, hogy alszanak.
S bár némelyik vége kandalló meleg,
a látó kéz, egy másikat marasztal.

Éledt két ember kérge hántolt álma,
földi alakjaik égnek születnek,
kínban szeretőn, elhagyottan álló,
Krisztust faragó nemzetnek küldettek,

igaz formáló, erős akarással.

Megosztás

Tweet