Magamról tudom: ha egy pécsi ember messzi útról jön haza, közeledve a városhoz, szeme megnyugszik a Mecsek (a „Hegy”) látványától. Érezzük – anélkül, hogy megfogalmaznánk: itthon vagyunk, a jól ismert, százszor bejárt tájon, biztonságban, védelemben.
És mindezt valaki most írásba foglalta – helyettünk is – úgy, hogy sorait olvasva megannyi régi élményünk megelevenedik: gyerekkori kirándulások, ifjúkorunk andalgó, virágszedő sétái, csúszdázás unokáinkkal a Tettye alatti játszótéren, jóízű ebédek a Bagolyvárban, útjaink a Havi-hegyi kápolnához, Rétfalvi Sándor csodálatos Krisztus-keresztjéhez.
Érdekes… és valahogy mindig inkább azt éreztem: szemünk előtt, előttünk a hegy. Nem vagyok autós ember, visszapillantó tükörbe sose néztem, nem vált megélt tapasztalatommá a „Hátunk mögött a hegy” Kocsis-i élménye. De családtagjaim, barátaim egymást érő temetése, derekam, lábam egyre gyakoribb fájdalma arra figyelmeztet: sokkal kevesebb van már előttünk, mint mögöttünk, jó lenne talán visszanézni, emlékezni, összegezni. Kocsis József megtette.
Mondandójának keretet ad a Cserdi-hegyi – édenkerttel fölérő – tanyájukhoz vezető ismétlődő zarándokútjuk, ottani szép napjaik és visszanéző hazaindulásaik leírása. De ennek során előjönnek a gyerekkor eseményei, emlékezés az elődökre – főként az évente megszervezett családi találkozókon.
Kocsis József mestere a leírásnak: szavai nyomán nemcsak a kéklő meredekek s az ezüst felhők látványa elevenedik meg, hanem szinte tapintjuk az útmenti árnyak puhaságait, érezzük a pince hordóinak dongaszagát. Akinek nincs saját szőlője, kertje, azt is elfogja a vágy egy ilyen hegyi menedék után.
Mert bár előfordul itt is kíváncsiskodás, pletyka, veszekedés, szegénység, még öngyilkosság is, és a politikai hírek is eljutnak ide, de mindezt szűrten, kellő távolságtartással kezeli a hegyi ember, s idejét, figyelmét inkább a „valóban fontos dolgok” kötik le: „a földdel, a vízzel, a levegővel és a tűzzel kapcsolatos események, hírek, tervezgetések és aggodalmak; ezekről folyik a szó a pincék mélyén lobogó gyertyák fénykörében vagy a diófák hűvösében a koccintásra emelt poharak csendülései közt”.
A szerző társának: Irénnek ajánlja könyvét – aki huszonnégy év óta meghatározó része életének –, és végig úgy ír kettejük összetartozásáról, hogy az sokkal több, mélyebb szokványos szerelmi vallomásnál. Boldog lehet az az asszony, akiről így vallanak, így éreznek.
Kocsis Jóskáék hegye, hegyi kertje igazi otthon, elvonulási lehetőség a város zajától, a nemkívánatos emberek társaságától a természet – a madarak, fák, bokrok – közelébe, alkalom teremtő kertészkedésre és önépítő elmélkedésre, „olvasóterem, kutatóhely, dolgozószoba, vagy éppen egyéni ízlésvilágot teremtő gasztronómiai műhely”.
De szimbólum is a Hegy: pécsiségünk jelképe, életünk szebbik-jobbik részének temploma. Szeressük, örüljünk neki nagyon, amíg el nem érkezik a „napfogyatkozások ideje”, míg a hegy véglegesen a hátunk mögé nem kerül…
Hozzászólások