„Egy szemüveg, használatlan,
Egy könyv, végképp olvasatlan,
Egy tény, visszavonhatatlan,
Egy fájdalom, fogyhatatlan,
Múlhatatlan, mondhatatlan.”
Kocsis József
Aranyló őszi napsütés. Sárguló falombok, fenyők örökzöldje. Halottak napján járom a temetőt. A sírokon virágok, mécsesek lángja. Családunk sírboltjára nagyfejű, bozontos krizantémokat teszek, amilyeneket apám nevelt kertjében. Virágainak csodájára jártak a szomszédok. Úgy szerette volna, ha legalább egyik gyerekéből kertész lesz. Ez a vágya nem teljesült, de a fákat, bokrokat, virágokat mindhárman szeretjük. S egy szépen formált barackfát látva szinte hallom metszőollójának csattogását, minden futórózsa szülőházam falának színpompás, illatos virágfüggönyét juttatja eszembe. Gyertyákat gyújtok nagyszüleinknek, apánknak, s harmadik éve már anyánknak is…
Aztán eszembe jutnak barátaim. Újabb gyertyák kerülnek a sírra. Látjátok-e onnan fentről: az égi szerkesztőségből Hetedhéthatár-os elhunyt társaink, hogy most Rátok emlékezem? A mindig tréfálkozó, szójátékokat alkotó „Szigi”-re (Szigetvári Jánosra), akinek nevét áhítattal mondják ki a horvátországi magyarlakta falvak templomaiban, amelyeket újjátervezett, s Patapoklosin, ahol tájházat neveztek el róla; „Doki”-ra (Mándoki Lacira), aki csodás néprajzi tanulmányutakat vezetett, kinek találós kérdéseit még most is feltesszük egymásnak, s varázsképei titkát együtt vizsgáljuk unokáinkkal, ahogy elidőzünk az Örökös Rejtvénybajnok Drelicska Attila emlékére fenntartott rovatunk rejtvényeinek megfejtésével is… A környezetbarát energiaforrások pártolójára: Solymos Ivánra és a lapunk indítását segítő Káplár Lacira is szeretettel, tisztelettel gondolok…
De gyertyát gyújtó kezem most megremeg: a legszeretettebb barát, a nagyon kedves „Samuka” (Hegedüs Sanyi) elvesztése még közel van az időben, személyének varázsa elevenen él bennünk. Mindegyikünkhöz volt mindig egy mosolya, kedves szava, érdeklődő kérdése. Az ő felesége – Éva asszony – nevezte el „Pilvax”-nak a kéthetente minket befogadó Iparos Kisvendéglőt, és Samuka lénye, szellemisége valóban írók kávéházi asztalává avatta gyülekező helyünket. Családnak is akkor éreztük igazán asztaltársaságunkat, ha ő is köztünk volt. Verseiben, lírai prózájában úgy tudott írni a pécsi utcakövekről, a „téglák közt napozó parányi szürke gyíkokról”, apró bogarakról, kóbor kutyákról, az elesett emberekről: koldusokról, kisemmizettekről, a fura, hóbortos figurákról, de még egy használattól széthasadt vágódeszkáról is, hogy sorait olvasva átmelegedett a szívünk. Írásai nyomán láttuk őt mint botladozó kisdiákot, mint a tudományokkal birkózó egyetemistát, s – kollégái elmondását hallva – mint a fiatalkorúakat szinte ügyvédként védő ügyészt. Meghatódtunk feleségének írt gyönyörű szerelmes versein. A „Fehér ágyak mesélnek” torokszorító sorai után nem lehetett sírás nélkül olvasni jóslatát a halál utáni évekről, amikor majd „… egy konténer mélye nyeli el kacatainkat, emlékeinket”.
Samuka, drága Sanyi! Minden írásodat, fényképedet fontos helyen őrizzük – vigyázva, lelkünkbe pedig kitörölhetetlenül beleégett személyiséged emléke.
Hiányzol, akárcsak többi elhunyt szerzőtársunk. Lapunk 200. számának megjelenése ünnepén köztünk vagytok Ti is.
Hozzászólások