Dombyné Szántó Melánia kiállítása Mohácson
Kányádi Sándor – erdélyi költőnk – egyszer megkérdezte egy kisgyerektől, hogy: − Mi a vers? − Vers az, amit mondani kell. – hangzott a válasz. Azt hiszem: kép pedig az, festmény az, amit nézni kell.
Mert ha most sorra megkérdeznénk minden jelenlévőtől: miért jött el a mai kiállítás-nyitóra, és fogalmazódna is olyan válasz, hogy az alkotó: Dombyné Szántó Melánia gyerekkori barátjaként, iskolatársaként, volt kollégájaként, tanítványaként, édesanyjának, öccsének munkássága, személyisége iránti tiszteletből, vagy éppen kíváncsiságból, azért legtöbben mégiscsak azt válaszolnák: az alkotások látványáért, a festmények teremtette világért, amit nézni kell, nézni jó. Valamiféle spirituális és vizuális igény hoz minket újra meg újra ebbe a kiállító-terembe, mert érezzük: számunkra nélkülözhetetlen a művészet. Ernst Fischer így fogalmaz erről: „Az ember a művészetek által egyedi létének rész-voltából a megsejtett és kívánt egész felé törekszik, az élet teljességét óhajtja, amitől az egyéni lét korlátai megfosztják, egy áttetszőbb és igazságosabb világot áhít.”
Szántó Melánia itt kiállított festményei az utóbbi három év termései. Ha végignézzük őket, mégis azt látjuk, hogy sok alkotásának ihletői a gyerekkori – dunaszekcsői és mohácsi – élmények, hangulatok, emlékek. Júniusi pécsi kiállításán egyik nézője a Nagymama emléke című kép láttán felkiáltott: − Ugyanilyen vízcsap volt a konyhánkban!, erre egy másik: − Jé, a miénkben is! – és elfelejtett emlékeket, nosztalgikus érzéseket, érzelmeket csalt elő ez a képrészlet akkor, s bizonyára van olyan látogató most is, akire hasonlóan hat. A tésztát gyúró kötényes nagymama az otthon biztonságát sugározza; a Virágöntözés című kép a szép környezetet és a gondosságot, a hintalovon „száguldó” öcs a gyerekkori álmokat. Az Édesanyám emlékére elnevezésű kép anyai ölelése mindegyikünk emlékezetéből előhívhatja az elköszönés, búcsúzás fájdalmát, szomorúságát, ugyanakkor megállásra és hosszabb szemlélődésre késztet a megoldás formai bravúrja: az ölelkező két személy mindkét oldali ábrázolása tükör segítségével. Önábrázolása többféle formai megoldásban is elénk kerül: férjével együtt is megfestette magát, és sok önarcképet készített.
Kiemelkedően szép – e képsorból – a Májkó a piacon című alkotás, a gyerekkori barátnő nagymamájának megörökítése.
Dombyné Szántó Melániának itt, Mohácson az általános iskolában és külön szakkörön is Kolbe Mihály volt a tanára, aki nemcsak fejlesztette, kibontakoztatta tehetségét, hanem pedagógiai munkásságának példájával fel is ébresztette benne azt az igényt, vágyat, hogy felnőttként majd ő is gyerekek nemzedékeit tanítsa képi gondolkodásra, tudatosan irányított, de ugyanakkor a fantáziát, a spontaneitást, az egyéniséget, az önkifejezést is érvényesítő alkotói tevékenységre. Meg is valósította a későbbiekben mindezt rajztanárként Mohácson, a Park utcai Általános Iskolában, majd Budapesten a Barcsay mesterről elnevezett képzőművészeti iskolában.
De visszatérve diákéveire: a pécsi Művészeti Gimnázium tanárai közül Simon Béla volt rá legnagyobb hatással, aki jó hangulatot teremtve óráin szeretettel nevelt, aki imádta a piacok és a kikötők sokszínű forgatagát, s a kalotaszegi varrottasok és a sokác szőttesek erőteljes színvilágával festett. Ez él tovább Melánia képein. Tematikájába pedig meghatározóan beleszólt az a tényező, hogy már gyerekkorában mélyen hatott rá a természet – a Duna, a parti fák, virágok, madarak – közelsége és a régi házak, épületek látványa.
Itt, a főfalon lévő képek mutatják, hogy a szigligeti és a zsennyei alkotóházban – festőművész férjével együtt – töltött idő alatt is a park, a fák, bokrok, patakok s a környező tájak, hegyek szépségének bűvöletében élt. Megfestette az évszakok, a napszakok változásait, mindazt, ami nagy hatással volt rá. Ilyen a Naplemente, a felhők mozgásának és színváltozásainak játéka, a széltől hajladozó fák ritmikus mozgása, „tánca”, a köd alig észrevehető földre ereszkedése – melynek ábrázolásában bizonyára segítette a mohácsi Duna fölötti vízpára látványának emléke –, de ilyen a téli ablakok jégvirág-mintázata is.
A legapróbb részleteket is észreveszi és ábrázolja: a szomorúfűz védelmében virágzó dekoratív nagyfejű sárga sásliliomok körül röpködő kis szitakötőket. A télidőben ablakpárkányról csipegető cinkék és a gyorsröptű fecskék ábrázolása is művészi és női érzékenységéről tanúskodik. A Várhegy oldala, a Szentgyörgy-hegy és a Rókarántó című képek megművelt földterületeinek vonalvezetése, csíkozása a dunántúli dombok-hegyek játékosságát; a tanítómester Kolbe Mihály munkáinak és a Mohács környéki szőttesek színcsíkjainak szépségeit is felidézik. S ahogy Mohácson rányílhatott Melánia szeme az igen szellemes felépítésű régi sokácházakra, úgy látta meg Zalában a mézeskalács-házikóra emlékeztető parasztbarokkos présházakat, s állított emléket a boronafalú pincéknek. De megtalálhatjuk Májkó párját is: a Pihenőben című kép ház előtti kispadján összezárt karral, szemérmesen maga alá húzott lábakkal, szótlanul ülő parasztasszonyt.
S ha körbejárva a termet elérkezünk szemlélődésünkben a paravánokra elhelyezett záróképig, azt láthatjuk: a külvilág természeti csodái mellett hogy tudja megszólaltatni a művésznő a belső csend hangjait a Zsennyei madonna, A szennai templom és A kallósdi templom emlékére című munkáiban – felhasználva a kereszténység és a népművészet szimbólumait: a hal-motívumot, Krisztus és Mária monogramját, a tizenkét apostolt formázó kaput, a Júdás-pénzt.
Rám legnagyobb hatást a pléh-Krisztust ábrázoló képek tették, melyek – síkba terített, stilizált, elegáns kivitelezésük mellett is – felidézik az egyszerű útszéli keresztek áhítatra csendesítő levegőjét. Ezekre a művekre érzem leginkább érvényesnek azt, amit Szántó Melánia – ars poeticájaként – így fogalmazott meg: „Perlekedem minden közönnyel, olcsósággal, tettetéssel: az igaz kibontására törekszem, a tárgyi valóság, az érzelmek, a gondolatok képi jelekké egyszerűsített igazságára.”
Kívánom, hogy a mai alkalmon túl is sokan jöjjenek majd vissza egyedül, csendben végignézni ezeket a képeket, s ebből a gazdag sokszínűségből találják meg a számukra legtöbbet adó műveket. Ki-ki döntse el, mi hat rá inkább: a különböző tónusokat elrendező hangulati egység, a hasonló telítettségű színek összhangja, vagy a fény-árnyék játéka.
Ennek a sokoldalú művésznek pedig – aki verseket is ír, készít linómetszeteket, alkot viaszkrétával, porpasztellel, olajpasztellel, temperával, sőt egy egészen sajátos műfajban: képversekben is megfogalmazza gondolatait, érzéseit, ítéletét a világ dolgairól – szívből kívánjuk: találja meg az alkotásban is azt az örömét, sikerét, amit a tanításban elért.
Bizonyára többen is hallották, olvasták, hogy az államalapító Szent István ünnepe alkalmából a köztársasági elnök Dombyné Szántó Melániának, a Barcsay Képzőművészeti Iskola vezetőjének, a kiváló művészetpedagógusnak a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetést adományozta.
Tisztelettel, szeretettel és örömmel gratulálunk ehhez – és köszönjük a mai kiállítás élményét.
__________________
Elhangzott Dombyné Szántó Melánia kiállításának megnyitóján, Mohácson, szeptember 7-én. A kiállítás október 2-ig megtekinthető a Kossuth Filmszínház emeleti kiállítótermében.
Hozzászólások