Balról Dombyné Szántó Melánia a kiállítás-megnyitó után dedikál
Dombyné Szántó Melánia tárlatának nyitására gyűjtött össze ma bennünket a meghívó. Az ő területe – a festészet – magányos művészeti ág. Egy zenekar muzsikusai, egy balettegyüttes táncosai közösen alkotnak valami szépet – „egymásba kapaszkodva”. A festő ecsettel a kezében üres papíron, vásznon egyedül teremt egy világot. S aztán el kell döntenie: kiadja-e kezéből az elkészült alkotást, kiteszi-e a falra. De amikor már elhatározza – amint most Szántó Melánia is tette −, hogy kitárulkozik, közel enged másokat is világlátásához, legbensőbb gondolataihoz, érzéseihez; s összeválogatja kiállításra szánt képeit, maga is meglepődhet műveinek gazdagságán, sokszínűségén. Ezért hiszem, hogy örömmé, ünneppé válik számára a megmutatkozás.
De ünnep a mi számunkra is, hogy belepillanthatunk egy festőművész teremtett világába, megláthatjuk érzelmeinek, gondolatainak, az általa észlelt tárgyi valóságnak képi jelekké formált igazságát.
Mit árulnak el ezek a jelek, ezek a képek alkotójukról?
A zajos fővárosból férjével, Domby Lajos festőművésszel nyaranta a szigligeti, télidőben pedig a zsennyei alkotóházba járó festőnőt elbűvöli a természet közelsége, a csend, a szépséges környék; rácsodálkozik a park ősi fáira, a tiszta vizű patakokra, a kis hidakra, a Rókarántó hegyre. Meglátja és megfesti a szomorúfűzt az előtte sárgálló sásliliomokkal és a szitakötőkkel. A széltől hajladozó fák mozgásában észreveszi a ritmust, s megszületik a Fák tánca című kép. Akárcsak a Hetedhéthatár magazinunkban közzétett linómetszetein, itt látható festményein is megjelennek a madarak. Micsoda dinamika, lendület, ritmus árad fecskéinek röptéből!
Az égbolt sűrűn változó látványát igen szemléletesen festi meg. Gyönyörűek a lemenő nap narancsszínben játszó tünékeny fényhatásai a vörös égalj fölött úszó különleges formájú sötét felhőkön.
Ezeken a lelket nyugtató és alkotásra indító településeken a házak, épületek is emberszabásúak, vonzóak, megörökítésre érdemesek. Így mi is láthatunk most boronafalú pincét, öreg présházkaput, szép parasztbarokk-oromzatot, templomot, kápolnát. Áhítatra csendesít a Zsennyei madonna, a 12 apostolt formázó kapu, a lakóházak oromdíszeként szolgáló hal-motívum – a korai kereszténység összetartozásának jele, aztán Krisztus és Mária monogramja, és ami engem legjobban megfogott: a pléh-Krisztusos képek világa, mely a kivitelezés elegáns, dekoratív stilizáltsága mellett is felidézi számomra az útszéli keresztek korpuszainak rám tett hatását.
S ahogy sorra járjuk Dombyné Szántó Melánia képeit, szinte észre sem vesszük: alkotójuk mikor s hogyan visz át minket a valóságos világ ábrázolásából valami mesés, sejtelmes, rejtélyes világba. A visszanyírt gömbakác megvastagodott koronájába emberarcot lát bele. A présházak akár Jancsi és Juliska mézeskalács-házikójának is beillenének, a Szent György hegy oldalában meg mintha egy mesebeli óriássárkány fogait látnánk, hogy aztán a felhőkben meg is jelenjen Sárkányölő Szent György. A cinkék etetésekor a jégvirágos ablaknál feltűnik a téltündér. De megidézi Melánia a 96 éves korában elhunyt Dániel Anna írónőt is, amint most már örömös: piros színű angyalszárnyakkal sétál az alkotóház fái, madarai között.
Ezek a jelenetek és ezek a színek visszavisznek bennünket gyerekéveinkbe. Emlékezzünk arra, hogy a színek csodálatos világa együtt született gyerekkorunkkal! Mennyire örültünk, amikor színesceruzákat kaptunk ajándékba! És hogy vártak a fiúk egy messze – Hetedhéthatárba? – röpítő hintalóra, ahogy Szántó Melánia öccse is, mi, lányok pedig arra, hogy úgy tudjunk kalácsot dagasztani, mint a nagyanyánk. A gyerekkori barátnő nagymamájának: Májkónak felidézése igazi életkép egy piacozó mohácsi sokác asszonyról a csíkos szőttesére kirakott árukkal.
Szántó Melánia a legmegkapóbb emlékképek megfestésekor is nagyon fontosnak tartja a szerkesztést. Kompozícióit vizuális egyensúly jellemzi: képeiben a vonalak, formák, színek, tónusok, textúrák harmonikus egésszé állnak össze. Érzékelteti a táj dinamikáját is: az előtérben lévő területek vonalai markánsabbak, a távolba vesző mezők, hegyek elmosódottabbak. Azon a festményén, melyen két részből álló mezővédő erdősávot ábrázol, a köztük látszó lemenő nap kapcsolja egységbe a képet.
Nagy mester annak ábrázolásában: hogyan esik a fény és az árnyék egy tárgyra, s ennek megannyi játékát is elénk tudja varázsolni. Gyakran adnak erre lehetőséget a zsennyei alkotóház Munkácsy-szobájának világító üvegtető-felületei és az ablakon beáramló napfény. Igen érdekes az a képe, amelyen egy kávéfőzőt vesznek körül a bevetülő árnyékok. A művész csendes humorral annyit jegyzett meg erről: a nap komponált nekem.
Ő meg nekünk komponált olajpasztellel, temperával, porpasztellel olyan képeket, melyeket nézve kettős élményt élhetünk át: beleláthatunk egy művész öntörvényű világába, és felfedezhetjük saját világunkat: érzéseinket, gondolatainkat, rég elfeledett emlékeinket is.
Így tanít minket nézni és látni festményeivel, linómetszeteivel, képverseivel ez a festőművész-rajztanár, aki évtizedek alatt növendékeinek százait juttatta el Barcsay mesterről elnevezett képzőművészeti iskolájában az érték, az esztétikum befogadására és művelésére, annak átélésére, amit Octavio Paz így fogalmazott meg: „Amit látok, azt én teremtem, / Amit látok, az teremt engem.”
Köszönjük ezt a tanítást, ezt a gazdagító élményt Dombyné Szántó Melániának, és kívánunk neki további teremtő éveket.
*
Elhangzott Pécsett, 2005. június 15-én, Dombyné Szántó Melánia kiállításának megnyitóján, a Csontváry Múzeum földszinti nagytermében.
Hozzászólások