Érdem és dicsőség. Milyen fennkölt e két szó. Nem csak együtt, de külön-külön is. Hányszor és hányunknak jutott már eszébe (bevallva, vagy tagadva), milyen jó lenne érdemet szerezni (valami nagy dologban), amit más nem tud úgy csinálni, mint én, vagy mi. Aztán ez az ábránd, csak ábránd maradt. Tényleges vagy éppen látszólagos érdemet, vagy dicsőséget nem szereztünk. Éltünk, tettük a dolgunkat, éltük az életünket, rendben, annak „rendje és módja” szerint, úgy ahogy az „elő van írva”. Ezért nem szereztünk semmiféle érdemet, de még dicsőséget sem. Nem is járt érte ilyen megkülönböztetés! Nem is vártuk. De ha belegondolok, ez a mindennapi élet tevése, a természetes mód, hogy éljünk, nem várunk el ezért semmiféle érdemet, vagy dicsőséget. Talán ez rendjén is van. Csak akkor bosszant a dolog bennünket, ha látjuk, hogy más talán érdemtelenül szerzett dicsőséget, velünk, vagy másokkal szemben. Arany János írja: „Az életet, ím megjártam … Ada címet, bár nem kértem, s több a hírnév, mint az érdem.”
Milyen érdekesen lehet értelmezni egy szót. Itt van a mostani tematikus szavunk egyike, például az érdem. Teljes fogalmában azt jelenti, hogy a „közösség szempontjából hasznos, a társadalom elismerésére, tiszteletére, hálájára méltó cselekedet, tett, vagy magatartás.” Hányszor fogalmaztuk meg úgy beszélgetés közben: – megérdemelte a dicséretet! Vagy éppen egy rosszalkodó gyerek esetében: – megérdemelte a verést! (Még akkor is, ha ez a mai nevelési szempontok szerint nem helyénvaló.) Ha valaki elvégezte a rábízott feladatot, munkát: – megérdemelte a pénzt! (a fizetséget). Jól végezte valaki a munkáját: – megérdemelte a jutalmat! Valaki elkövet egy bűnt, ezért bűnhődnie kell, ítélet is születik: – megérdemelte a büntetést! Több esetben olyan is előfordul, hogy valaki saját érdemeinek tekinti (ezt, vagy azt), de az is megesik, hogy valakinek (önzésből) érdemeit kisebbíti (úgy beszél, cselekszik), vagy az ellenkezőjét teszi, növeli (érdemeit), vagy éppen túlozza, hogy ezzel valamilyen célt érjen el. Az a fura vagy éppen érdekes ebben az érdem szóhasználatban, hogy a fenti példákból is láttuk, hogy hány féleképpen érdem valami. Általános szóhasználatban sokszor mondjuk: – Elvitathatatlanok érdemei …, – Érdemeinek jutalmául elnyerte …, – Nagy érdemei vannak abban, … , – Kiváló érdemeket szerzett ebben a munkában …, – Ez az ő érdeme! … Újsághír: T. Intézmény vezetőjét x. y-t 59 éves korában, érdemei elismerése mellett, korkedvezményes nyugdíjba helyezték. Eddigi munkáját az intézmény irányításában z. k. vette át.
Az érdemet, kitüntetéssel, érdemjellel szokták elismerni. Ennek nagyon sok fajtája van, időtől, korszaktól függően. Így érvényessége, súlya is mindig változik, más és más a megítélése, tehát viszonylagos.
Egy helyen (talán?) nem kopott meg az érdem jelentése, legalább is jó magam (és több száz, ezer lottózó, totózó, tipp-mixelő) esetében, a szerencse körül, Fortuna istenasszony megítélése szerint: „Fortuna … érdemre nem tekint, szemtelen, vak.” – írja Faludi Péter. Ebben talán van némi igazság, mi lenne, ha az érdemtelenül érdemet szerzettek, még lottó főnyereményre is igényt tartanának? Ezt azért már mégsem!
A dicsőség szót, ha ugyanúgy értelmezzük, mint az érdemet, akkor azt kell „hivatalosan” vallanunk, hogy jelentése szerint kiváló tettet, teljesítményt takar. A dicsőség „kimagasló érdem erkölcsi eredményeként keletkezett fényes hírnév, köztisztelet.” Arany János írja: „Szerzett magának hírt, földi dicsőséget.” A dicsőség szó nemes értelmezése szerint, többször is hallható az a megfogalmazás: – dicsőséget szerzett a családnak … (olyan cselekedetet hajtott végre, amelyre az egész család büszke, jól érettségizett, megszerezte a diplomát, stb), – dicsőséget harcolt ki magának … (olyan magatartás szerint élt, dolgozott, amely megítélése ránézve, dicsőséges), – dicsőséget vívott ki a cégnek … (olyan tevékenységet folytatott a vállalatnál, szakmában, üzleti életben, hogy az dicsőség), – dicsőség övezi azt a szakmát, melyet művel … (olyan munkát végzett a szakmájában, amely megbízható, pontos, minőségi, időtálló), – dicsőséget hozott az országnak … (olyat tett – közéletben, tudományban, művészetben, egészségügyben, sportban, stb. – amely megítélése nemzetközileg is elismert). Sokszor hallottuk már: – Dicsőség szárnyaira emel …, vagy: – Elég volt a dicsőségből! Ellenpontozva: – fejébe szállt a dicsőség! Mikszáth Kálmán szerint: „az isteni nektár, nem hoz olyan kéjes mámort, mint a dicsőség bájitala.”
A dicsőség szó jelentése, talán vallásos formájában nem veszített abból a fokmérőjéből, melyben a legnagyobb fokú vallásos tiszteletet fogalmazzuk meg. „Dicsőség a magasban istennek!” – írja Madách Imre. Ez hódolatot, imádatot, magasztalást fejez ki.
Az érdem és dicsőség a mostani, mai napi megítélés szerint úgy érzem eléggé megkopott szavak lettek. Volt olyan időszak, amikor különös fogalmakként éltek. Ki akart mondva csinált érdemeket, dicsőséget szerezni a szocialista brigádok működésének „virágzó” időszakában. Ki érezte magáénak a „Kun Béla Szocialista Brigád” tagságát, mert ebben kellett dolgozni, így lehetett megélni, pénzt keresni, eltartani a családot. Vagy miért volt különb az a dolgozó, aki a „Hámán Kató aranykoszorús Szocialista Brigád” tagságát tudta magáénak? Ez olyan érdem és dicsőség volt, amely pillanatnyi érdeket, érdekeket szolgált és ebben az esetben már nem beszülhetünk érdemről és dicsőségről.
Ki volt írva a gyár kapujára: „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga!” Úgy osztották a dicsőséget, mint a cukorkát. Csak ott kellett dolgozni és dicsőség dolgában szinte minden rendben volt. Helyi érdem volt – ha teljesítette valaki a 100% feletti normát, mondjuk 120%-ra – akkor felkerült a „dicsőség táblára”. Ott „téblábolt” néhány napig, aztán a riválisok lesöpörték, mert a „számított” teljesítményük több volt, 125 vagy 130%-nál. Ennyire futotta, az állandóan „fokozódó” dicsőségből. Ezért érzem, hogy e szavak mennyit veszítettek igazi jelentésükből, dicső fényükből.
E megkopás ellenére is, mégis hányan és hányan vágynak arra (sokszor titokban), hogy érdemeik legyenek, vagy dicsőséget szerezzenek. Hányan vannak, akik érdemtelenül kaptak dicsőséget. Abban a bizonyos „átkosban” jómagam is emlékszem egyik állami tisztviselői munkahelyemre, hogy a kitüntetések odaítélésekor, azt mondták: – ha már az megvan neki, akkor azt a magasabbat kapja! Úgy adták: – ki következett és hogy megkapja, csak idő kérdése volt. Ki kellett várni és akkor ő is kapott ugyanolyat. Idő és türelem kérdése volt csak. Ezzel szemben: – hányan vannak, akik kiválóan dolgoznak és még sem kapnak semmiféle dicséretet, dicsőséget sem szereznek, nem kapnak érdemeket.
Beszélni kell a mércéről is. Ugyanis valakinek, valakiknek, el kell dönteniük, oda kell ítélniük az érdemül szolgáló kitüntetést. De ki teszi ezt? Egy bizottság, egy arra hivatott kuratórium? Ez talán rendjén is lenne (van), ha nem vetődne fel többször (sokszor), hogy jó-e az összetétel? Kik szerepelnek ebben? Hogyan kerültek oda? Ki delegálta (választotta) őket? Tudnak-e helyesen, megfelelően dönteni? Úgy is mondhatnánk: ők az érdem-et és dicsőség-et eldöntők követei. Az ő munkájukat, pedig Petőfi Sándor szavaival lehetne a legjobban összefoglalni: „Ilyenek hát követeink, ilyenek? Isten őket érdem szerint áldja meg.”
Hozzászólások