Gyötrődik egy érzés, ős sejtemig hatol,
nincs már bennem egy se helyén való atom,
mi ne hasadna szét kavargó részekre,
össze-vissza pólusok zavart képében,
menekül.
És valóban, érzem hét részre szakadok,
köd szitálva múlik a bús, fájón dalolt,
s gondolattá válva már nem érzem sebem,
lassan hagyom el vélt anyagi rejtekem,
lebegek.
És látom, mint mozdul könnyedén a kezem,
toll végében piros betűkkel vés jelet,
nagy rézszínű üstre, haló poraira,
gyógyír féle lármát, az élő-halottra,
hazám!
Csak ír, csak ír a kéz a rézszínű üstre.
Nem lankad, hisz teste oly régóta nincsen.
Betű véste sebből végre vér kiserken,
nyomában a jaj szó tán ébredő élet,
remél.
Csodás rézüstömet most hát félrerakom.
Porból, mi rejtve benn, új életet adón
Főnix leszek! Fecskés lakója réteknek,
kalitka nélküli világban repdesve,
ígér.
A kéz csak ír, egyre, s a minden oly izzó
szavakkal szalad a gondolatból, s kifogy.
Újra érzem testem, már minden nehezét,
szomszéd falán átkúszó kacér nevetést…
Hol vagyok?
S eszembe jutsz.
Ajtódon zörgetek csapzott utazóként,
szemedet fürkészem vágyat kutatóként,
némán, ölbe vágyón, örök kalandorként,
ég-föld között állok, s nézlek megváltómként,
segíts!
Derekamon kúszik kezed, és én hagyom.
Tested melegében lassan fölolvadok,
testem, két karodban most vissza is kapom,
derekamon kezed, szorosan. Még hagyom.
- év vége felé
Hozzászólások