Ég-föld között •

Szépirodalom - vers

Ég-föld között

 

Gyötrődik egy érzés, ős sejtemig hatol,
nincs már bennem egy se helyén való atom,
mi ne hasadna szét kavargó részekre,
össze-vissza pólusok zavart képében,
menekül.

És valóban, érzem hét részre szakadok,
köd szitálva múlik a bús, fájón dalolt,
s gondolattá válva már nem érzem sebem,
lassan hagyom el vélt anyagi rejtekem,
lebegek.

És látom, mint mozdul könnyedén a kezem,
toll végében piros betűkkel vés jelet,
nagy rézszínű üstre, haló poraira,
gyógyír féle lármát, az élő-halottra,
hazám!

Csak ír, csak ír a kéz a rézszínű üstre.
Nem lankad, hisz teste oly régóta nincsen.
Betű véste sebből végre vér kiserken,
nyomában a jaj szó tán ébredő élet,
remél.

Csodás rézüstömet most hát félrerakom.
Porból, mi rejtve benn, új életet adón
Főnix leszek! Fecskés lakója réteknek,
kalitka nélküli világban repdesve,
ígér.

A kéz csak ír, egyre, s a minden oly izzó
szavakkal szalad a gondolatból, s kifogy.
Újra érzem testem, már minden nehezét,
szomszéd falán átkúszó kacér nevetést…
Hol vagyok?

S eszembe jutsz.

Ajtódon zörgetek csapzott utazóként,
szemedet fürkészem vágyat kutatóként,
némán, ölbe vágyón, örök kalandorként,
ég-föld között állok, s nézlek megváltómként,
segíts!

Derekamon kúszik kezed, és én hagyom.
Tested melegében lassan fölolvadok,
testem, két karodban most vissza is kapom,
derekamon kezed, szorosan. Még hagyom.

 

  1. év vége felé

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink